„Nem tudsz ott prédikálni, ahol a nép mindent jobban tud!” – ezt az ismeretlen szerzőtől származó idézetet találtam ma az interneten. Éppen az Instagram applikációját böngésztem, az idézetet tovagörgetve pedig egy influenszer posztja jött be. Micsoda véletlen. Már el is felejtettem, hogy követem. Véletlenek ugyebár nincsenek. Ez a hölgy nem a természetességéről híres, tele van lelki problémákkal, túl van egy drasztikus fogyáson, szakításon, teljesen összetört, most pedig felállt belőle. Következett az esztétikai és lelki tuning, aminek az lett az eredménye, hogy éppen gyógyítói képzéseket végez, tanácsokat oszt és a pszichológusok babérjaira szeretne törni. Hatalmas elismerés neki az útért, amit bejárt. De vajon ez elég ahhoz, hogy ténylegesen segíteni is tudjon?

Felelősség.

Sokszor gondolkoztam már azon, hogy mikortól nevezheti valaki szakembernek magát. Egy ismerősöm olyan süteményeket süt, hogy az megszólal, profilját pedig több, mint 140.000 ember kíséri figyelemmel mégsem hívja magát cukrásznak. Egy másik ismerősöm a Covid-lezárások okozta unalom közepette elvégezett egy cukrásztanfolyamot, cukrásznak hívhatná magát, de nem teszi. De másik példát hozva: több sztáranyuka vagy véleményvezér válik a gyermeki lélek és fejlődés nagy szakértőjévé első gyermekük világrahozatala után. Ilyenkor workshopokat, játékajánlásokat, tanácsokat osztogatnak, de vajon mennyire hitelesek? És az az anyuka, aki felnevelt 5 gyermeket, nagyjából minden élethelyzettel találkozott közben, megélte a tankönyvek példáit a gyakorlatban sőt lehet még többet is, ő mennyire lenne hiteles? Hiába fejtegetem nem tudok rá jó választ adni. Nem tudom, hogy mi lenne a jó válasz. Hogy ítélhető meg az, hogy a tanulás kiváltja-e a tapasztalatot bizonyos kontextusban? Vagy, hogy egymás nélkül a kettő nem megy? Túl sok kérdés, nincs válasz. Talán nem is lesz.

De még egy kérdés, ide a végére. Akkor most papír számít vagy a tapasztalat?