Tüzesen süt le a (kora) nyári nap sugára, az ég tetejéről a Munka utcára. Fölösleges dolog sütnie oly nagyon, a bográcsok mellett úgyis nagy meleg vagyon. Ej! Hogy nem bírok egy pillanatra sem kibújni a bőrömből, meghazudtolva önmagam: másnak látszani! Nem bírom levetkezni magamról a sztereotípiát, miszerint a férfi szívéhez annak gyomrán át vezet az út. Legalábbis a legrövidebb és legkevésbé kátyús. Hogy én már megint a korgó gyomor ódáját zengem, ha közelébe kerülök a volt alapiskolámnak. De! Álljunk meg egy szóra, tanár úr! Ez nem csak az én hibám! Hát tehetek én róla, hogy Gelléren, az ottani gulyásfőző versenyen azzal jött oda hozzám az egyik versenyző: nem ismerem-e az édesanyját, aki konyhás néni volt 1994-től a Munka Utcai Alapiskolában? Már rávágtam volna, hogy én minden konyhás nénivel, ha nem is pertu, de kézcsókom vagyok, amikor hirtelen beugrott a dátum: 1994! Hiszen én ekkor kezdtem meg középiskolás éveim, úgyhogy nem, sajnos, azt a konyhás nénit nem ismerem. Helyette a kereskedelmi akadémia büfés nénijével igyekeztem jó kapcsolatot kialakítani. Most is az orromnál fogva vezettek: én, kérem, épp sportot akartam fotózni, amikor begyűrűzött szaglószervembe a bográcsgulyás mennyei illata…

Eme gasztronómiai felvezető vagy inkább kitérő után indokolom írásom címét. Naná, hogy ott volt mindenki a Munka Utcai Alapiskola 2. Családi napján (tavaly volt az első, és szerencsére nagyon belejöttek, úgyhogy lesz harmadik is!)! A fentebb felsoroltakon kívül volt még kiváló fotós, volt újságíró (nem csak én!), polgármester, sőt kempo edző is. És akkor még mindig csak a jéghegy csúcsát kapargatom. Szülők, akik a legkülönfélébb foglalkozásokat űzik, s akik közül sokan épp ennek az iskolának a padjait koptatták (s vésték beléjük körzővel a szíveket, benne az imádott diáktárs vagy tanító néni/bácsi monogramjával).

Fent hagyom a hangsúlyt, hogy mindenki forgatni tudja szájában az elhangzottakat: szülők, akik tömegesen jelennek meg csemetéjükkel (akár nélkülük is!) az iskolában. Ugyanazok a szülők, akik közül sokan igencsak fancsali képet vághatnak, mikor hazamegy a gyermek a „jó hírrel”: szerdán szülői. Akkor aztán megy a csiki-csuki meg a kő-papír-olló, hogy apa menjen vagy anya menjen, anya menjen vagy apa menjen… az idő… lejárt!

Ehhez kell egy jó vezető! A jó nem jó szó. Ehhez kell egy pompás vezető, aki ügyességgel, okossággal és ravaszsággal úgy tudja pörgetni a lapokat, hogy egyre nagyobb tömeget tudjon maga mellé állítani, akik követik és segítik is munkájában. Ilyen a Munka Utcai Alapiskola igazgatónője, Pálinkáš Mária, akinek vezetése alatt megszületett, s egyben sikeressé vált a Családi nap. Maga mellé állította a suli pedagógusi gárdáját, a szülőket, tanulókat, a városvezetést, vállalkozókat, akik nagylelkűen támogatták az iskolát a múltban, s teszik ezt ma is. Maga mellé állított alkotókat és mindenkit, akinek fontos a Munka utca, az oktatás és az iskolához kapcsolódó mindennapok. Hogy mi lett e széleskörű összefogás eredménye? Nos, kérem, olyan családi banzájt rittyentettek, hogy nekem, az egyébkén sokat látott újságírónak is tátva maradt a szám!

És nem csak a curry laksa miatt! Hogy mondja, kedves olvasó? Ez magának kínai? Tévedés! Ez magának maláj! Ugyanis e szókapcsolat nem más, mint egy elképesztően sok hozzávalóból álló ázsiai, azon belül is elsősorban maláj leves. Kíváncsi voltam és szorgos: feljegyeztem az utókornak, mi mindent tartalmaz az étek, ami a már kocsányokon lógó szemeim előtt fortyogott a bográcsban. Rengeteg kókusztejet, chilit, citromfüvet, gyömbért, hagymát és fokhagymát, koriandert, curryt, olajat, csirkecombot (de bármilyen másfajta hús is tökéletesen megfelel), szárított kaffir lime levelet, szójaszószt, sót, barna cukrot, köményt, kesudiót. Bátrabb olvasóknak ajánlom otthon eme ételt elkészíteni. Hogy miért kell hozzá bátorság? Mivel kíváncsiságom csupán a hozzávalók felsorolásáig terjedt (megjegyzem, talán egyszerűbb lett volna azt kérdeznem, mi nincs benne?), az arányokról halvány fogalmam sincs. Azt azonban elárulta Hajdok István tornatanár, fociedző és a maláj csípős leves készítője, hogy a legtöbb fűszert előbb le kell darálni, olajon kisütni, így készíteni belőle egy pasztát).

„Három éven át Ausztráliában éltem, úgyhogy volt időm és lehetőségem is kipróbálni a számunkra távoli konyhák ízvilágát. A curry laksa az egyik kedvenc ételem volt, ami miatt nagyon sokszor megfordultam egy ottani maláj étteremben”

– meséli Hajdok István, miközben a pólóval büszkélkedik, ami az ételt hivatott propagálni. Van rajta 18+ -os utalás. Tudják, miért? Én rájöttem. A chili az egyik legjobb afrodiziákum. Persze csak annak, aki bírja a csípőset. A többiek inkább kifutnának a világból. De, akik maradnak – a kemény mag – na, ők tuti érteni fogják a maláj leves felnőtteknek szóló meséjét!

De nézzük a másik végletet is! Mert nem kell ahhoz feltétlenül Ázsiában körülnéznünk, hogy valami jót együnk!

„Lassú tűzön készül az étel, hogy mindennek legyen ideje rendesen kiadni az ízét. Eleve azzal indítottam, hogy a szalonnát megabáltam a hagymával”

– meséli Bialek Péter, aki alföldi betyárlevest készít dörzsötkével. Ez is kínai? Tán maláj? Egyik sem! Ez a nálunk csipetkeként elhíresült levesbetét. Magamban mantrázom: csak ne látszódjék rajtam, mennyire belekóstolnék, csak az ne látszódjék rajtam! Tuti látszódott, mert Péter meg sem várja reakcióm a gulyására, máris invitál: fogyasszak kedvemre. Felderül az arcom a kínálásra, mindamellett megfogadom: pókerezni pénzben sosem fogok. Még bele sem lesnék a lapjaimba, ellenfelem máris tudná mi van nálam. Fapofából elégtelen.

Egy másik bográcsban vadpörkölt rotyog: már nem is merek közeledni. Inkább hátrálok, egészen addig, míg bele nem ütközöm egy hosszú asztalba, amin – ha eddig még nem tették, most már kezdhetnek irigykedni – kézzel nyújtott rétest töltenek éppen túróval és mazsolával, majd pár másodperces szemlélődésem közben értő kezek tekerik fel a magyarok e nemzeti édességét. A túróson kívül mákos-meggyes készül még, a mobilkemence fáradhatatlanul süti aranybarnára a mennyei falatokat.

Van látványkonyha is, ahol egy gútai és két őrsújfalui hölgy szorgoskodik. Helyben gyúrnak és dagasztanak, mikor odaérek, éppen a hajtogatott krumplis pogácsa első hajtására készülődnek. Közben már kisült a császárzsemle. Gyorsan felkarikázódik, megkenik disznózsírral, és már mehet is rá a házi paprikakrém. Isten bizony csak a minőség-ellenőrzés miatt kóstoltam meg! Kétszer. Ahogyan a medvehagymást croissantot is, melybe a zöld fűszernövény a Bakonyból került Komáromba, mélyhűtött formában. A látványkonyhának szemben, a konyhás nénik már elkészülnek a langallóval. Ezek után sportolni kéne keményen! Legjobb lenne úszni, hosszan, megszámlálhatatlan távokat – gondolom.

„Azt is lehet! Itt van mellettünk az iskolai tanmedence. A Munka utcai Komárom egyetlen iskolája, amelyik saját úszómedencével rendelkezik. Körülbelül 15 méteres, gyönyörű feszített felülettel, kristálytiszta vízzel”

– szól Nagy Zsolt, akivel még zsenge koromban a Komáromi Nyomdában ismerkedtünk meg, aztán a városi rendőrökhöz került, onnan a Komáromi Jókai Színházhoz. Most ez utóbbi mellett a Munka Utcai Alapiskolában a tanmedence tisztaságáért és higiéniájáért felel. Bemegyünk az épületbe, megmutatja a korszerű, példásan karban tartott csőrendszert, a szűrőket; mondhatni pincétől a padlásig mindent megleshetek. Természetesen magát a medencét is, mely szinte ellenállhatatlanul csábít, hogy belevessem magam. De nem hoztam úszónadrágot, anélkül pedig csak akkor mernék próbálkozni, ha olyan bicepszeim lennének, mint az udvaron posztoló tűzoltóknak.

Mert bizony ők is ott vannak a Családi napon. Mosolyogva és szívélyesen veszik az érdeklődést, betekintést engedve egy igazi tűzoltóautó belsejébe. Hogyan is magyarázzam el, hogy az is el tudja képzelni, aki tűzoltót eddig még csak a közúton látott szirénázva száguldani? Nos: ha a legprofibb halásznadrágot ötvözzük a „legkalandtúrásabb” hátizsákkal. A kettőn együttvéve nincs annyi zseb, mint ahány ajtócska nyílik a tűzoltó autón. És mindegyik felfedezésre váró titkokat rejt! Aki pedig inkább megpihenne – kivételes, rendhagyó, mondhatni akár meghökkentő módon –, kipróbálhatja, milyen egy mentőautó betegszállító ágyán az ülés vagy fekvés.

Az iskolaudvar zsong, mint egy hangyaboly. A színpad előtt egy hatalmas transformers: Űrdongó csapja a szelet a diákoknak és az igazgatónőnek. Vannak kézműves foglalkozások. Lehet linót metszeni, nemezelni, festeni, bábut készíteni, üveget festeni és papírkönyvjelzőt készíteni. Van arcfestő és fodrászsátor is! Eszembe jut, hogy beülök: borzolják össze a séróm és a kedélyem, fessék meg arcom művészien! Aztán mondhatják majd otthon, hogy „anyád sem ismer rád, Batman!”

A színpadon a Munka Utcai Alapiskola diákjai mutatják be tehetségüket, kiegészülve a Művészeti Alapiskola tanoncaival. Gyors egymásutánban váltakoznak. Ez is jó ötlet: kapunk értékes komoly- és kortárszenét, éneket és szavalatot, mindenből egy kis ízelítőt. Röviden, tömören, az érdeklődést folyamatosan fenntartva. Rögtön észreveszem – ez is tapasztalat miatt, mert sok helyen voltam már, ahol szinte fájt a fülembe szűrődő „zaj” –, milyen jól szól minden a hangfalakban. Az ablakban feltűnik két fej: diákok, fülessel. Ó, már bent is vagyok az épületben, és pofátlankodom nekik munka közben.
„Nem a saját motyóm, ez az iskoláé. Nem mondom, terveztem venni én is, de helyette inkább elmentem jogsira”

– tájékoztat Nagy Zsolt, miközben állítja a spotikat a kicsiny Behringer keverőn. Társa, s egyben kollégája, Kemény Attila figyeli a kinti eseményeket, diktálja a mikrofonok számát, amit le kell húzni vagy épp fel kell erősíteni. Mindketten a Munka Utcai Alapiskola tanulói, lelkes hangmesterek. Kiegészülnek még egy fiatalemberrel, Debrovsky Patrikkal, aki a Komensky suliból jött át: hát persze, ki nem hagyna egy jó bulit!

Mindeközben a focipályán, ahol annak idején még Németh Szilárd rúgta a bőrt (meg én horzsoltam fel a bőröm és dobtam a krikettlabdát sosem megfelelő távolságra), és tehetségének köszönhetően bekerült a Middlesbrough FC csapatába, izgalmas focimeccs zajlik. Követi a röpimeccs, mert a Munka utcai suli mindig is híres volt a röplabdásairól (jómagam is – csak szólok). A sportpálya mellett ugrálóvár, nem messze tőle pedig íjászkodási lehetőség várja a látogatókat.

Vrábel Veronika tanító néni többször is felhívja a figyelmet, buzdít és lelkesít, hogy minél többen vegyenek tombolát. Hatvanöt ajándékot lehet nyerni, melyeket 52 támogató ajánlott fel. És hogy mire megy a bevétel? Az iskolarádió működtetésére, melyhez – ahogyan Veronika elmondásából megtudom – már csak ezer euró hiányzik. Ha a rádió technikai hátterét a Nagy Zsolthoz és Kemény Attilához hasonló lelkes diákok biztosítják majd, akkor a siker garantált!

„Hej, Munka utcások, a jó kedvetek hozzátok, téged is hívunk, ne maradj otthon!”

– nem biztos, hogy pontosan idézem a Munka Utcai Alapiskola himnuszát. Elnézést érte. Mégis muszáj idéznem, legalább ezt a részét. Mert – visszagondolva – pontosan ezt adta nekem ez az iskola: a jó kedvet, az önbizalmat, a lehetőségeket. Mindig hálás leszek érte. Ahogyan a Családi napért is. Mekkora buli volt!

fotó: a szerző