Mondjuk ki kerek perec: Anna rossz időben született, rossz helyre. Lehet, hogy az utolsó pillanatig ő nem így látta. Hiszen fiatal volt és olyan szerelmes! Hites ura lett a falu tán legszorgalmasabb kőművese, akire felnéztek a kollégái. Tőle várták mindig a tanácsot, valamint a megoldást a bonyolult helyzetekre. Amikor Anna megtartotta Kelemennel a kézfogót, még nem sejtette, hogy egykor majd kötőanyaggá válik. Hogy ő lesz a dévai vár lelke. A szó legszorosabb értelmében! Ez van, Anna! Ha pár száz évvel később születsz, láthattad volna, hogy ahhoz, hogy a falak álljanak, néha untig elég egy sűrű cukormáz. Nem kell hozzá ember a gáton, pláne asszony a falban!

Kliment Andrea egy méretes kartondobozzal jár körbe a Zichy-pont előadótermében, és színes cukrokat, apró, édes hópelyheket borít muffinos papírtálcákba.

„Ezekkel fogunk díszíteni. Nem csicsásan, nem túlzóan, épp csak finoman, ízlésesen. Hogy felkeltse a figyelmet, de el ne riassza!”

– ezek szerint – konstatálom – Andrea, Komárom mézeskalács-mestere nem azonos azokkal az egyénekkel, akik úgy gondolják, addig kell feszíteni a húrt, míg akár a Holdról is látszik majd. Beszéd közben sem áll meg: itt pótol, ott elvesz. Filccel rajzolt mintás félkartonok, amelyekből ki kell vágni a figurát. Csücskénél levágott zacskókban kenőanyag, melyről megtudom: odahaza még sokkal sűrűbb szokott lenni. Mézeskalács lapok: szabályos négyzetek, téglalapok, háromszögek – ezek képezik majd a ház alapját, tetejét, falait. Pluszban meg még egy jó maréknyi mindenféle forma – mondhatni kreatív várakozási idő-kitöltőnek, amíg a cukros habarcs megköt a mézes falakon.

„Nem baj, ha kicsit több édes ragasztó került rá: ezt majd díszítés közben ügyesen elkenjük, ezzel is szépítünk”

– nyugtatja meg Andrea az egyik anyukát – általa szöszi csemetéjét is. Ja, tehát így megy ez? Emiatt volt csak az én fejem vörösből lila árnyalatosba átmenő, s a kőművesé, akit falat húzni hívtam, ugyanolyan seszínű, mint öt perccel korábban, amikor még nem volt semmi gond, nem lódult meg jobban, mint kellett volna: a kanna a malterrel. Tehát ő is azért maradt olyan halvérű, mert az egy zsák bekevert habarcs nem baj, ha tenyérnyi helyre zúdult: díszítő funkciói vannak!

Mindig tanul az ember! Ki gondolta volna, hogy házépítést épp Komárom belvárosában, a Zichy-pontban?! Apropó a karácsony, az okulásom hordanyaga pedig a Villa Camarum soron következő alkotódélutánja: Karácsonyi mézeskalács díszítés. És, ki ne hagyjuk: mézeskalácsház építés, hogy a Shrekből ismert Mézi és népes, illatos-ízes családja ne fázzon ezen a télen!

A manapság oly divatos könnyűszerkezetes, pontosabban szendvicspanel házak mintájára a falak és a tető már korábban – Andrea konyhájának sütőjében, elkészültek. A Zichy-pont pedig adta a helyszínt a házak kulcsrakész összeállításához. S bár a mesében Jancsi és Juliska, tehát két gyermek szemszögéből közelíti az író az olvasót a mézeskalács házhoz, azért ne legyenek illúzióink! Egy ilyen házikó nem feltétlenül gyerekjáték! Hiszen a mesebeliben is a boszorkány él, aki állítólag ráncos is meg púpos is, tehát alaposan benne van már a felnőtt korban, mondhatni: megette már a kenyere javát! Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy a Zichy-pontos workshopon is kábé fele-fele arányban vannak felnőttek és apró talpúak.

A lelkesedés mindkét generációban töretlen, a próbálkozások biztatóak. Andrea – karácsonyi angyalka módjára – szinte repked a térben, itt ragaszt, ott besegít, amott összeállít. A végeredmény pedig? Egy hógömböt mintázó – alapanyagául műanyag kannácska szolgál – tégely, benne a házikó, mesébe illő. Hozzá vidáman, néha akár művészien is díszített mézeskalácsok. Díszei lehetnek karácsonyfának, terített asztalnak.

Mézi és népes családja köszönik, jól vannak. Épp a sarkakat számlálják, mert hallottak valamilyen ehhez kapcsolódó babonáról. Egyetlen kérésük van csupán a Villa Camarum ötletgazdag önkénteseihez. Ha valamikor lehetne egy újabb workshop, ahol a vidám kézműveskedők ikeás bútorokat raknának össze számukra hasonlóan mézeskalácsból, rendkívül hálásak lennének!

fotó: a szerző