Emlékszem, ültem a szobámban, hátamat a tapétázott falnak vetve. Államon még alig serkent némi pihe, de már világmegváltó tervek kergetőztek a fejemben. A giccses, virágmintás tapéta ott, ahol nekitámaszkodtam, szürkére vált, mintája elmosódott. Az volt a gondolkodós sarkam. Bár a Pofonofonon kívül másra nem nagyon tudtam figyelni: ordított a zene a magnóból. Meg a Farkasok dala. Meg az Őrizem a szemed. Én meg egyetlen mondatot bújtam a széthajtogatott lemezborítón. „Ajánljuk azoknak, akik szeretik a mesét, akik át is tudják élni, akik elhiszik, hogy a gyermekkor a felnőttkorban is folytatódhat.” Kiáltani szerettem volna, hogy én ilyen vagyok, de rá kellett döbbennem: fiatal felnőttkoromban nyoma sem volt a meséknek. Szilaj és vad táltos voltam, ennyi az egész, ezenkívül minden annyira realisztikus volt, hogy szinte már fájt. Fel kellett nőnöm. Felnőni, kicsit úgy megkomolyodni, hogy közben mindig legyen félmosoly a szám szélén, vidám fény a szememben. Felnőni, és eljutni Ekecsre, a Meseudvarba. Gyerekek voltak ott, akik benne éltek a mesében. És felnőttek, akik boldogok voltak attól, hogy gyermeki énjük sosem tűnt el belőlük.
Az elmúlt évek szeptemberei arról szóltak, hogy ezt a hónapot még jattként hozzácsaptuk a nyárhoz, hiszen sem hőmérsékletben, sem pedig aktivitásokban nem különbözött a megelőző hónapoktól. Még szép, hogy idén is ugyanezzel számoltunk. Verőfénnyel, meleg napsütéssel, lengedező, simogató szellővel, a kristálytiszta kék égen úszó falatnyi bárányfelhőkkel. Majdnem bejött. Vagyis tulajdonképpen csak egyetlen dolog volt mindebből, ami tényleg úgy volt, ahogyan azt korábban megálmodtuk: valóban szeptember, annak is a közepe. De minden más, a jó idő, a simogató napsugár, a langymeleg szellő…
Az bizony valahol máshol, talán épp egy másik kontinensen ragadt. Idehaza ugyanis az megszokotthoz képest sokkal hidegebb, kellemetlenebb, rendkívül sok esővel járó időjárás tizedelte az arra a hétvégére meghirdetett szabadtéri rendezvényeket. A szervezők sorra mondták le az egyébként kiválónak ígérkező programokat, napolták, hetelték el őket. Én meg csak álltam, szomorúan pislogva, egymás után húzogatva ki korábbi bejegyzéseim a naptáramból. Már csak egy maradt: egy legény a gáton! Egy parasztgúnyás, bő nadrágos, pörge kalapos, vidám képű fiúcska, vándorbottal. Ő a Kuttyomfitty Meseudvarába csalogatott. Felnéztem az égre, és lemondóan legyintettem: pár perc csupán, és megjön az „elmarad” hír. Tévedtem!
A hír ugyan megérkezett, de nem a dátumot, csupán a helyszínt változtatták meg a szervezők. Szabadtérről beköltöztek az ekecsi kultúrházba. Még szép! A mesék olyan csodálatos történetek, melyek minden időben ajándékok lehetnek. Egyszerűen nem maradhatnak el. Ez lehetetlenség. Szerencsére a Kuttyomfitty Társulat is így gondolta, és összeszedve a „cókmókot”, beköltöztettek cirkuszt és mesemondót, előadást és kézművest, egérparádét és népi játékot az intézmény falai közé. Így lett a szikrázó napsütésből szikrázó lámpatest, a kora őszi langymelegből fűtőtest nyújtotta kellemes érzés. Tea és sült kolbász mennyei illata lengte be a teret, hangaláfestés gyanánt pedig erős, egészséges, boldog gyermekzsivaj.
Éppen Gulyás László Egérparádéjára érkeztem meg. A vásári komédiás aprócska standjával a színpad előtt foglalt magának teret. Interaktív, kacagtató műsora volt zsinegekkel, melyek végén egérkék mozgolódtak, attól függően változtatva irányt, milyen kézügyességgel bírt a másik oldalon mozgatójuk. A sajtfalók aztán kúsztak, másztak, kötélen egyensúlyoztak és monocikliztek. Az is felszínre került, hogy Ekecsen majdnem minden kisfiút Bencének hívnak, valamint hogy a már csak lélekben gyermekek: a kíváncsi szülők éppúgy barátai a kis cincogóknak, mint csemetéik.
A Kuttyomfitty Társulat Az elvarázsolt királykisasszony mesét adta elő. Gazdag repertoárjukból ezt az előadást már korábban, Kamocsán is élvezhettem, mégis ugyanúgy végigültem és -izgultam, mint első alkalommal. A gyerekek pedig, akik mindig kapnak szerepet a Népművészet Ifjú Mestereitől, Dobsa Fodor Mónikától és Dobsa Tamástól, bájosak, kreatívak és harsányak, ahogyan feleséget kereső kiályfiakhoz illik.
A kézműveseknél lehetőség nyílt gyertyát készíteni merítős technikával, csuhébabát tekerni, fonallal ügyeskedni. Sokan választották a színes porképeket is. Nézelődni, vásárolni is volt mit: fazekastermékek, fajátékok, névre szóló kiskanalak, pihe-puha kötött állatkák, Cukorpalánták (ezerszínű fülönfüggők Petro Veronika műhelyéből). Voltak szörpök, likőrök, teakeverékek, ékszerek minden mennyiségben.
Elmenőfélben egy furgon tetejéről egy csacsi vigyorgott rám, mellette egy jókora rézfúvós kürt (már amennyire hangszerfelismerő képességem terjed). Más esetben ez igencsak rendkívüli, meghökkentő látványnak tűnt volna. De itt? Ekecsen? A Meseudvarban? Ugyan! Szinte hétköznapi. Hiszen a mesékben bármi megtörténhet, és az a legjobb, hogy az a bármi meg is történik!
fotó: a szerző