Mássz fel a falra. Vagy legalább csinálj úgy. Tudod, mint Pókember. Egyik lábad, mondjuk a jobb, kissé magasabban, ballal pipiskedj. Hogy-hogy mi az, hogy pipiskedni? Hát spiccen állni. Lábujjhegyen. Nem? Miért nem? Nyugodj meg, senki nem fogja kifogásolni a pózt, hiszen most az egyszer csak a pólód a lényeg. Az is hátulról. Most igazán: hány férfi monda már neked az életben, hogy csak a hátadra kíváncsi? Ez még akkor sem lenne zavarba ejtő, ha kacsingatnék hozzá. De még azt sem teszem. Úgyhogy gyere, kapaszkodj a téglába! Nem akarod. Mit akarsz? Fára mászni? Na, végre egy kis élet! Amúgy, igazad is van: egy bagoly sokkal természetesebben megtalálható egy fán, mint egy terasz téglaoszlopán. Te csak mássz. Nem kell nagyon, fő, hogy mozogjon a bagoly.

Lili (Vaszko Chiara Lillian) egészen biztosan szokott szomorú lenni. Meg nyomott meg ideges meg olyan, amire azt mondjuk: hagyjon békén az egész világ! Talán dühös is szokott lenni. Ajtót csapkodni, feleselni, hangoskodni. Akár toporzékolni. Szemöldököt összevonni, ajkakat résnyire szűkíteni, és úgy szűrni félelmesen-fenyegetően a szavakat. De tovább megyek: azt sem tartom kizártnak, hogy képes lenne akár átkokat is szórni magában arra, aki ezt érdemli. Hangsúlyozom: meglehet, nem tartom kizárnak, talán.

Ám – megvallva az igazat – olyan nagyon mégsem tudom elképzelni. Valahogy nem illik a fizimiskájához. A mélybarna szemeihez. Az állandóan az arcán bujkáló mosolyához. A közvetlenségéhez. A tetteiben, szavaiban megnyilvánuló hatalmas szívéhez. És, ami a legfontosabb: művei érthetők, nem pedig egy őrült, elborult elme kicsapongásai.

„Állatorvos szeretnék lenni. Jelenleg is erre az irányultságra szakosodott középiskolába járok, Nyitrára. Aztán – remélhetőleg – egyetem. És már tervem is van a jövőre: cicarendelőt szeretnék nyitni. Szeretem a kutyusokat is, nekem is van, de a macskákat jobban. És hiszem, tudom, hogy lenne kereslet az ötletemre. Igazából ilyen talán még nincs is, remélem, nem is lesz, míg elvégzem a tanulmányaim”

– avat be Lili, és bevallja, első pillanatban, sőt, talán a második-harmadikban is arra gondolt, rossz helyre érkezett, amikor az idei Levél Kedvesemnek tábor többi résztvevőjével szóba elegyedett.

„Itt írók vannak meg költők. Olyanok, akik már évek óta prózákat írnak vagy éppen rímeket faragnak, esetleg mindkettőt. Ki tudja, hány írásuk megjelent már a Levél Kedvesemnek lapjain meg más újságokban is. Van itt olyan is, aki már könyvet is írt! És én? Hát én festek”

– bűbájos a tanácstalansága. Aztán a tábor mentorai: ifjabb Batta György újságíró és Saláth Richárd, a Levél Kedvesemnek főszerkesztője megnyugtatja és meggyőzi: tulajdonképpen a festészet is költészet, csak más eszközzel művelik. Ugyanúgy fantáziára és kreativitásra van hozzá szükség. Szépérzékre és nyitottságra. Elviselni a kezdeti buktatókat éppúgy, ahogyan helyén kezelni az elismeréseket.

Ez utóbbiból pedig egészen biztosan kijutott Lilinek. A festményeiért ugyanúgy, mint élete első írótáborában a rímekbe formált gondolataiért. Mondjuk, így azért könnyű ám! Ha a bölcsesség jelképét hordja valaki a hátán!

„Nézd, ezt is én festettem!”

– fordított hátat nekem, de nem tiszteletlenségből. A baglyot mutatta. Nagy volt és rendkívül élethű. Van, aki színekbe, formákba önti a rímet. Végigsimít a vásznon, örök nyomot hagy a papíron. Pillantások. Mosolyok. Vallomások. A lánytól, akinek bagoly volt a hátán.

fotó: a szerző, Vaszko Chiara Lillian archívuma