„Excuse me! Majthényi Frigyes street?” – kérdezte egy kék kabátos, mici sapkás, bajszos, szalállas úr az utcán haladókat. „Majthényi? Olyan nincs. Ez Karinthy!” – válaszol egy random megállított járókelő, majd, miután észreveszi, hogy nem térkép leng a kérdező kezében, hanem a Burda magazin szabásmintája, felemeli a hangját. Hát persze: ha hangosan beszélsz, az már majdnem angol. „Ez nem térkép! No plan! Érted? Ez schnitz!” A mici sapkás csodálkozik. „Schnitzli? „Wiener Schnitzli?”

Később még fokozódik a drámai feszültség. A térképként használt szabásminta lekerül az aszfaltra. Mici sapkás úrnak lekerül a csizmája, hogy érzékeltetni tudja, ahogy halad a vonalakon. Majthényiről kiderül, hogy Majakovszij. Egy szemüveges járókelő fejtegeti a burdát, majd rájön, hogy olyan külföldiül van, amit ő nem ért. De tanácsot azért ad: „ha onnan küldték erre, akkor emerre kell tovább menni.”

Mielőtt még az olvasónak is kínai lenne ezen cikk minden szava, vagy belegabalyodna a szabásmintába, felfedem titkom. Vagyis inkább az est főszereplőjét, aki eme írást ihlette. Nem más, mint a Jászai Mari-díjas kiváló író, előadóművész, Sándor György. Aki, nem mellesleg, „humoralista” is, ahogyan önmagát nevezi.

„A Burda szabásminta rejtett kamerás sztorit Boncz Géza találta ki. Félelmetes volt, hogy egyesek tényleg képesek voltak térképként olvasni. Valós busz- és villamosjáratokat fedeztek fel rajta. De az ő arcukon még nem láttam kétségbeesést. Nem úgy, mint a hölgyén, akit a Margit-híd elején mázsáltam. Hídpénzt szedtem, tudnom kellett hát, mennyit nyom”

– mesél Sándor György Komáromban, a Révben. A közönség pedig fogja az oldalát. Minden közönség fogja az oldalát. Az élő beszélgetős műsoré ugyanúgy, mint a videómegosztón a régi kandi kamerás felvételt nézőé.

A humoralista Bödők Gergely vendége volt a Kikötő Polgári Szalonban. Bödők történész. Két dolog jellemzi. Egyrészt mindig alaposan felkészül az interjúalanyából. Másrészt nem a sablonos, agyonismételt kéréseket teszi fel, inkább sokáig kutat a vendég életrajzában. A Sándor Györggyel közös esten még egy jellemzője kiderült a történésznek. Tökéletesen tud aktívan hallgatni, ha beszélgetőpartnere fellengzős monológokban csatangol.

És Sándor György bizony, hogy csatangol. Mesél a Becsüs című rejtett kamerás felvételről is. Ezt Farkasházy Tivadar álmodta meg. Lényege, hogy a máskor zsugori becsüs az ő képében hirtelen nagyon adakozóvá váli. Olyannyira, hogy a jelenet rendezője már vért izzad, mert nincs nála annyi pénz, mint amit Sándor odaígér a gyanútlan embereknek.

Mesél Friderikusz Sándorról, akivel kiszúrt egy interjú során. Nem szólalt meg. Cserébe Fridi küldött neki egy könyvet, teli üres lappal. Sándor György felfedi megfigyelőképességét is.

„Észrevettétek, hogy ha itt, a Révben, elmentek vécére, kifelé jövet azonnal szemet szúr egy nagy rakás könyv. Kicsit összevisszaságban vannak, mégis pedánsan kirakva. Csak egy van fejjel lefelé: a Gorbacsov!”

– kacarászik az író, és tapsol, mert olyan helyszínen van, ahol a közönsége karnyújtásnyira van tőle. Megtudjuk még, hogy életében az egyik legnagyobb örömöt számára a szolgálat jelentette. Jelentsen ez bármit is a hídon mázsáló előadóművész számára. Manapság már nem forgat. Helyét átvették mások, akik modernebb stílusban űzik a rejtett kamerázást.

Nem engedi szóhoz jutni a műsorvezetőt. Helyette inkább Márairól mesél. Szindbád hazamegy. Ezt a művét kiemeli a nagy írónak. Tulajdonképpen minden és mindenki fölé helyezi. Szindbád, aki, mint tudjuk Krúdytól, világéletében nagy életet élt. Megöregedett. Megőszült. Még egy utolsót bérkocsizik, megeszi a tányérhúst sóskamártással, iszik hozzá karcos bort. Aztán hazamegy, mert elfáradt. Sándor György talán önmagára utal, mikor a műről beszél. Talán ő is haza készül.

fotó: a szerző