Egy párhuzamos világ, egy légüres tér, ahol a szavakat elnyeli a csend és a hangok nem jutnak el másokhoz. Ilyen helyen érzik magukat azok az emberek, akiket egy láthatatlan fal választ el a világtól, melyet az elutasítás fájdalma emelt fel köréjük.

Az érzés, amikor minden nyitás a külvilág felé süket fülekre talál.

Az elutasítás ezeknek az embereknek a személyiségükké vált, és minden feléjük nyúló kéz jelenléte is csupán a bizonytalanság jelképe. Egy állandó fájdalom, ami az idővel falakká alakul át, amelyek mögé bújva az egyén a szeretet lehetőségétől elzárkózik, azonban a fájdalom enyhülése nem következik be. Ezek a falak elnyelik a reményt, a fényt és minden lehetőségtől megfosztanak. Egyedül hagynak ebben a másik világban, ahol képtelenség elhinnie az embernek a saját szerethetőségét és saját értékességét. Közelednének, de ez hidegen hagy másokat. Vagy csak belül, a lelkükben érzik a kapcsolódást, de nem tudják elég jól kifejezni és a rohanó világ csak átsuhan felettük. Vagy kimondják, de mások félreértik.

Vannak emberek, akik nem ezzel a mai rohanó, érzéketlen világgal rezonálnak együtt, mert érzékenyebbek. Sokkal jobban hatással vannak rájuk mások mondatai, gesztusai, tettei, mint másokra. Ők még hallanak, még éreznek, még őrizik azt, aminek egykori létezését sokan már nem is sejtik.

A falakat, amiket valaki maga köré emelt, csak ő bonthatja le. Azonban mindenkiben ott van a lehetőség és a képesség, hogy azzá az emberré váljon, aki miatt valaki le tudja bontani a sajátját.

De ki veszi észre a falakon túl rejtőző embereket? Ki mondja el nekik, hogy mindig értékesek voltak, csak ők maguk sosem látták? Ki magyarázza el nekik, hogy nem ez a fal határozza meg őket?

Ezek a falak lehetnek nagyon magasak és nagyon erősek, de ha valaki meghallja a túloldalon lévőket talán változás indulhat el. Talán először csak egy kis repedés látszik majd rajta, de ha egyre többen hallják meg őket, akkor végleg leomolhat, és mindenki ismét láthatóvá válik majd.

fotó: pixabay