Vádolom!


Azokat, akiknek szúrtuk a szemét! Akik aztán vérszemet kaptak. S azokat is, akik minden felett szemet hunytak. A törvényhozókat. A végrehajtókat. A lebonyolítókat. Az ügyért lelkesedőket. A hatékonyságukkal kérkedőket. A megbélyegzőket. A kirekesztőket. Az ujjal mutogatókat. A köpködőket, a sárral dobálókat. A tolvajokat, a rablókat, a harácsolókat. A vállrándítókat. A nagyhatalmakat meg a kicsiket is. Azokat, akik tudták, mi történik, mégsem tettek semmit. Ahogyan azokat is, akik azért nem tudták, mi történik, mert homokba dugták a fejüket. Az elveszejtőket. A gyilkosokat. És mindazokat, akik nem akarnak emlékezni!

A történelem ismeretében hajlamosak vagyunk a történtek szemszögéből közelíteni, s akképpen megítélni az eseményeket. De nem ez a jó látásmód. Tudom, kicsit nehéz, de bele kell magunkat képzelnünk az éppen aktuális történésekbe. 1944, Magyarország. Az utcákon még nem halálra ítélt, csillaggal megjelölt emberek közlekedtek. Ők akkor még elképzelni sem tudták mindazt, ami aztán néhány hónappal később megtörtént. Az akkori tudás, az ismeretek meg sem közelítették, még rémálmok szintjén sem a rájuk leselkedő rettenetes valóságot”

Huhák Heléna a koncentrációs táborok naplóiról is mesélt
fotó: a szerző

– mutatott rá a holokausztot megelőző időkre Huhák Heléna történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont tudományos munkatársa. A szívszorító témafelvetés apropója április 16-a volt, mely 2001 óta Magyarországon a holokauszt emléknapja. A Kikötő Polgári Szalon meghívására érkezett Komáromba, a Rév pinceklubba, együtt Szécsényi András történésszel, aki az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárának tudományos kutatója, illetve a Betekintő főszerkesztője.

A legabszurdabb történéseknek is megvannak a gyökerei. A Horthy-korszak antiszemitizmusa, a numerus clausus, a Magyarországon megjelenő nemzeti szocializmus, illetve a világpolitikai események is rendre közrejátszottak”

– emlékeztetett Szécsényi András. Mesélt a munkaszolgálatosokról, ami Magyarországon eleinte nem is feltétlenül a zsidó lakosságról szólt. A „társadalmilag megbízhatatlan” egyéneket egyfajta polgári szolgálatra kényszerítették. A hadsereg kötelékébe tartoztak ugyan, ám fegyvereket nem kaptak. Eleinte a más nemzetiségűeket, valamint az elítélteket tömörítette ez az intézmény, ám 1943-44-ben már szinte kizárólag zsidókkal töltötték fel az állományt. A munkaszolgálatosokkal végeztették el a legmegalázóbb, legnehezebb vagy éppen legveszélyesebb feladatokat: tankcsapda ásás vagy akár aknák felszedése.

Szécsényi András
fotó: a szerző

Minden emberiség elleni bűncselekmény a szavakban kezdődik. Előbb elkülönítették a zsidó lakosságot. Megbélyegezték: kötelezően hordaniuk kellett ruhájukon a sárga csillagot. Korlátozták őket az élet minden területén. Előbb a munkában, aztán a szabadságukban is. Kifosztották őket jogilag és anyagilag is. És az állam mindehhez asszisztált, hiszen az állam nélkül mindez meg sem valósulhatott volna”

– figyelmeztetett Huhák Heléna, akinek fő kutatási területe a korszakból fennmaradt naplók, írásban örökül maradt dokumentumok. Elmesélte, hogy egy női koncentrációs táborban nagyon találékonynak bizonyultak az ott raboskodó hölgyek. Töltényeket gyártottak és dobozoltak a Wermacht számára, és a töltényes dobozok címkéinek hátoldalára jegyezték fel naplóikat. Szerkesztettek egy újságot is, amelyben sokszor kifigurázták a náci vezetőket.

A beszélgetős est során elhangzott, hogy az állam felelőssége a magyarországi zsidók kiirtásában óriási és megkérdőjelezhetetlen volt. Igaz ugyan, hogy a budapesti gettóban élőket már nem hagyták koncentrációs táborokba szállítani, ám a közel félmillió vidéki zsidót – Adolf Eichmannt is meglepő – gyorsasággal és hatékonysággal küldték Auschwitzba – megsemmisítésre.

A holokauszt volt a téma a Kikötő Polgári Szalonban
fotó: a szerző

A zsidó lakosságot nem csak elhurcolták, idehaza is rendkívül sok megaláztatásban volt részük. Amikor gettósították Budapest belvárosát, saját lakásaikat el kellett hagyniuk, minden bútorukat, vagyontárgyaikat helyben hagyva. Rettenetes körülmények közé költöztették őket, a túlzsúfoltság volt jellemző. Nem volt elegendő víz, a higiénára sokszor gondolni sem lehetett. Betegségek ütötték fel a fejüket, melyek sorra szedték áldozataikat. Tulajdonképpen Budapest belvárosa akkoriban sokban hasonlított valamelyik külhoni koncentrációs táborhoz, hiszen a bent élők számára szinte biztosnak tűnt, hogy onnan már csak koporsóban szabadulnak.

Bödők Gergely történész, a Kikötő Polgári Szalon házigazdája sokszor kereste a megfelelő szavakat, hogy jól irányzott kérdéseit feltegye meghívott vendégeinek. Nem volt egyszerű helyzetben, mert ez a történelmi korszak olyan mérhetetlen emberi gonoszságról szól, amire nincsenek szavak. Emlékeznünk és mindig, mindenkor, mindenkit emlékeztetnünk kell a második világháború e rémtetteire. Nem szabad hagynunk, hogy feledésbe merüljön, mert ha egyszer ez megtörténne, semmi nem állná útját egy hasonlóan rettenetes eseménynek.

fotó: a szerző, fortepan