Az okostelefon árnyékban 29,6 fokot mutatott. A hőérzet ezzel szemben 32 fokos volt. Erősen tűzött a nap. Mindenki úgy védekezett ellene, ahogyan tudott: helyet találva a kis sátracska árnyékában, ernyőt kifeszítve, lassan lélegezve. Tikkasztó hőség volt, a torkokat mardosta a szomjúság. Mégsem mozdult senki. Meghatottan, kissé talán megrendülve álltak-ültek szemközt az emlékművel. Nevek a téglákon. Százak, ezrek nevei. Akik boldogan sírtak fel, mikor megszülettek, s akik halála oly értelmetlen volt! Egy nap rájuk ordítottak, hogy előre, és ők már sosem tértek vissza. Áldozatául estek pár elborult elmének, akik bennük látták a világ rosszát. Állunk-ülünk az emlékmű előtt, és Schwartz József türelemre int. Halkan szól a mikrofonba, mert nem a fülekhez, hanem a szívekhez kíván beszélni. „Bírjuk ki, legyünk türelemmel. Azokért, akik ugyanilyen forróságban a marhavagonokban kellett összeszoruljanak. Azokért, akik ekkor már tudták, hogy mindennek vége.”

Idestova 10-12 évvel ezelőtt voltam Lengyelországban, meglátogattam az Auschwitz-Birkenau tábort. Mélységesen nyomasztó. Nincs olyan lehetőség, mint egy félelmetes film nézése közben, hogy az ember elveszi tekintetét a vászonról, és megnyugtatja magát, hogy az csak fikció, nem a valóság. A táborban bárhová néztem, mindenhol szenvedést láttam. Még akkor is, ha fiatal vagyok, ha csak történelemkönyvekből, filmekből, újságcikkekből értesültem az ott lezajlott eseményekről. Egyszer csak beborult az ég. Nagyon hirtelen jött: nyári zivatar zúdult a nyakukba. Öles léptekkel vágtunk át a hatalmas, füves területen, bemenekülve egy barakkba. A falon véset, nem értem a nyelvet. Idegenvezetőnk fordít: „maradj nyugodt!”

Aztán elmondja, nem véletlen, hogy itt ennyire hirtelen csapott le a vihar. Így tájolták a tábort, amikor még csak a földkimérés folyt. A koncentrációs táborok elhelyezkedése, kialakítása mind, mind pontos, előre dimenzionált terv alapján ment végbe. Hogy még ezzel is minél többet ártsanak, minél több szenvedést okozzanak azoknak, akiket oda kényszerítettek. A holokauszt a népirtás magasiskolája volt. Nem céltalanul, össze-vissza kaszaboltak. Rendkívül kidolgozott, összehangolt akció volt. És tudják, mi a legijesztőbb az egészben? Hogy az a kijelentés, miszerint a történelem nem ismétli önmagát, csak egy mondat, amivel az emberiség nyugtatni és igazolni akarja önmagát. Valóságtartalma nincs.

„Mindig elmondjuk, hogy emlékezni gyűlünk össze. Pedig emlékezni csak azok tudnak, akik átélték azokat a szörnyűségeket. Átélték és túlélték és hazatértek. Alig valaki. A holokauszt célja az volt, hogy teljesen kiirtsák a bolygóról a zsidóságot. Hatalmas károkat okoztak, hiszen hatmillióan vesztek oda, köztük másfél millió gyermek. De mi még mindig itt vagyunk! Van múltunk, jelenünk, lesz jövőnk is! Belénk kódolták a borzalmakat, a fájdalmakat, de bennünket nem lehet teljesen tönkretenni! Újra csírázásnak, fejlődésnek indultak a hitközségek. Igyekszünk megülni minden ünnepet, felvettük a harcot az antiszemitizmus és a terrorizmus ellen”

– hangoztatta beszédében Schwartz József, a Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközség vezetője. Szavainak apropója a nyolcvan évvel ezelőtt bekövetkezett holokausztról való megemlékezés volt. A rendezvényt a szerdahelyi zsidó temetőben tartották, illusztris vendégek, illetve a dunaszerdahelyi református egyház képviselője jelenlétében. A katolikus egyház nem képviseltette magát a rendezvényen. Schwartz József hozzátette még, hogy új mottót hímeztek zászlajukra, kijelentve és széles körben elfogadtatva, hogy a fegyvereknél erősebb az ész és a tanítás. Iskolákban, közösségi tereken bannereket állítottak fel, melyen a zsidóság történelmét mutatják be, hogy mindenki megismerhesse.

„Az igazság útját választottuk!”

– hangsúlyozta. Félelmetes világban élünk – mindennaposak a rémisztő hírek. Háborúk dúlnak, és gyűlöletkeltő propaganda szivárog. A világ vezető médiumai egyre nagyobb teret adnak a szélsőségeknek. 2024-ben elmondható, hogy ismét erősödik az antiszemitizmus, a kirekesztés, növekszik a terrorfenyegetettség. Az átélt borzalmak ellenére a zsidóság mindig megtalálja az alkalmakat, lehetőségeket, hogy összejöjjön, hogy fejet hajtson. Mert hitük, bátorságuk, rendíthetetlenségük töretlen maradt. A holokauszt szörnyűségei után is képesek voltak talpra állni, és ismét megtalálni az élet értelmét.

A megemlékezésen részt vett Hájos Zoltán, Dunaszerdahely polgármestere is. Külön köszönetét fejezte ki a Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközségnek, amiért megépítették a temetőn belül az emlékművet, méltó mementóját a holokausztban életüket vesztett zsidó lakosoknak.

„Emlékeznünk kell és nem szabad felejtenünk! Mert sosem feledhetjük, hogy Dunaszerdahely lakosságának zöme a második világháború kitörése előtt izraelita vallású volt. A holokauszt szinte romba döntötte a települést. Közel háromezer zsidót különítettek el, majd szállítottak marhavagonokban koncentrációs táborokba, ahonnan alig voltak néhányan, akik visszatértek. Nemcsak a járásszékhely mutathatja fel eme veszteségét: a Dunaszerdahelyi járásban vannak települések, ahonnan teljesen kihaltak a zsidók, ahová senki nem tért már haza”

– emlékeztetett a város első embere.

Richard Duda, a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Központi Szövetségének elnöke idén nem tudott megjelenni a megemlékezésen, beszédét a szövetség titkára, Martin Kornfeld olvasta fel. Figyelmeztetett, hogy jelen korunk társadalmában ismét mindennapossá váltak a józan ésszel szembeni megnyilvánulások. Emlékeztetett, hogy 76 évvel ezelőtt a zsidóság ősi vágya teljesült, mikor a világ kikiáltotta a független és önálló Izrael államot.

„Nem adjuk, nem hagyjuk, mindig harcolni fogunk érte!”

– üzente Martin Kornfelden át Duda, hozzátéve, nincs még egy olyan közösség a világon, melynek a zsidókéhoz hasonló erős alapjai lennének. Büszkén néznek a világ szemébe, mert van mire büszkének lenniök.

„Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók. Akkor megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön. Ezt mondták akkor a népek: Hatalmas dolgot tett ezekkel az Úr! Hatalmas dolgot tett velünk az Úr, ezért örvendezünk. Fordítsd jóra sorsunkat, Uram, a délvidéki kiszáradt patakmedrekhez hasonlóan! Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni. Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza.”

– idézte héberül és magyarul a 126. zsoltárt Görözdi Zsolt, a Dunaszerdahelyi Református Egyházközösség lelkipásztora. Megemlítette, hogy felekezeteken átível a meggyőződés, miszerint egyedüli reménységünk az Úr.

„…Tízéves fiú ugrott ki hirtelen a sorból.
Szökni akart. Egy fegyveres suhanc
Utánalőtt. A fiú elbukott.
Hozzáugrott az anyja is, de ő
Épp csak megsebesült. Egy nő a járdán
Így szólt fiához: Nini, a zsidókat
Hajtják ott! A gyerek bámult…”

– Vas István November című költeményét Vajda Dávid, a Dunaszerdahelyi Magyar Magángimnázium diákja szavalta el. Ajpek Anna Johanna a Gerendás Péter-Bródy János nevével fémjelzett Százéves pályaudvar című dalt adta elő, saját magát gitáron kísérve.

Peled Ariel a holokauszt második generációja. Olyan ez, mint egy új időszámítás. Talán valóban az. Mert kiégett a világ. Olyan magasra csaptak a gyűlölet és az őrület lángjai, hogy a jóság és a szeretet fénysugarai nem voltak képesek áthatolni a gomolygó füstön. Peled Ariel Izraelből érkezett a dunaszerdahelyi megemlékezésre, és szót kért. Mesélt a nagymamájáról, aki – bár váltig hitt a saját visszatérésében – egy gázkamrában lelte halálát. Unokája a még újabb generációkhoz szólt. Kérte őket, ne feledjék felmenőiket, ne feledjék mindazt, ami megtörtént a világban! Ne hagyják, hogy újra megtörténhessen. Majd az ég felé emelte tekintetét, és könyörgött, hogy a jelenkor se forduljon még rosszabbra. Kérte az eget, hogy a Hammas terrorszervezet által kilenc hónapja elrabolt zsidók hazatérhessenek egészségesen. Hogy a harcoló katonák épségben térhessenek családjaikhoz, hogy véget érjen a háború.

„Legyen csendes a Föld! Legyen béke!”

– könyörgött Peled Ariel. Baruch Myers pozsonyi rabbi imát mondott az elhunytakért, Michail Kapustin rabbi Kaddish Yatom-ot mondott az egybegyűltekkel. Ezután mécseseket gyújtottak a holokauszt emlékműnél.

A holokauszt nyolcvanadik évfordulójára szervezett megemlékezések hivatalosan a zsidó temetőben véget értek ugyan, ám Schwartz József még közös felvonulásra invitálta az egybegyűlteket. Emlékezni és emlékeztetni – ez a mai kor emberének feladata, hogy a „soha többé!” ne csak üres frázis legyen!

fotó: a szerző