Az utóbbi időben a szokásosnál is többet mozgok a népzenészek között. Fotózom őket, interjúkat készítek, figyelem a játékukat. Rejtelmes, ám egyben csodálatos közeg is az övék. A mozdulat, ahogyan finoman leteszik a hordtáskát, a tokot, ami a hangszert rejti. A simogató kezek a testen, a húrokon. A szeretet, melyet szinte látni, tapintani lehet, ahogyan zenész viseltetik partnere, a hangszer iránt. Barátok ők. Társak jóban, rosszban. A zenész, aki megkönnyezi, ha „társával” bármilyen baj történik. Együtt élnek, együtt örülnek, együtt keseregnek. De vajon mit érez a mester, a művész, aki elkészíti a társnak szánt hangszereket, mikor meg kell válnia tőlük? Molnár Péter füleki hegedűkészítővel ívelésről, lakkozásról és elválásról beszélgettünk.

Hogyan került kapcsolatba a hegedűkészítéssel?

„Nagyapám mestersége volt, tőle lestem el a fortélyokat, tizenhét éves koromban készítettem el a legelső saját hegedűmet. Azóta körülbelül negyven hangszer került ki a kezemből, jelenleg ez a fő foglalkozásom is, mert teljes embert igényel. Műhelyemben csak mesterhegedűk készülnek, van, hogy egyéves várólistával, mert szerencsére sok megrendelés érkezik.”

Mi a készítés menete?

„Tíz-tizenöt éves, napon szárított, pihent fa szükséges a hangszer elkészítéséhez, mely ezer méter felett nő, északi oldalon, köves, nehéz talajban: fenyővel és juharral dolgozom, a fogólap pedig ébenből van. Szerencsére nagyapám után maradt kitűnő faanyagom, illetve vásároltam is nagyobb tételben. Első lépésként kopogtatással ellenőrzöm a minőséget, hallgatom a faanyag mélyebb vagy magasabb hangzását, tónusát. A faanyagot tökéletesre gyalulom, kialakítom a kávarendszert is.

A fát felhevítem gőzzel, pontosan eltalálva a hőmérsékletet, körülbelül 250 fokon, hogy még ne égjen, de már ruganyossá váljon. Ezzel a módszerrel ívelem a fát, ezt minden alkalommal kézzel végzem és nagyon óvatosan, hiszen törékeny anyagról van szó. Az elkészült darabokat csontenyvvel ragasztom össze. Azért ragaszkodom ehhez az anyaghoz, mert meleg víz hatására ez az enyv enged, így szétszedhetővé válik a hegedű, ami az esetleges javításoknál szükséges.

Általában három hétig készül a fehér test, lakkozás előtt az utolsó folyamat, hogy belekerül a vessző. Lakkhoz lenmagolajat használok és gyantát, néha borostyánkőzetgyantát is. A lakkal való száradás többnyire egy hónapot vesz igénybe, úgyhogy egy hegedű teljes elkészülési ideje két hónapra tehető.”

Egy vaskos faanyagból odafigyeléssel, precizitással, évtizedek tudásával, szívvel és lélekkel megalkotja a hegedűt, amit aztán a megrendelő tokba süllyeszt, és már viszi is messzi világokba. Nem siratja meg, mikor meg kell válnia tőle?

„Valóban rossz érzés néha, hiszen csodás hangú, tökéletes darabokat készítek. De ha nem tudnék megválni tőlük, mozdulni sem lehetne a műhelyben, viszont úgy megélni nem lehet. Az pedig büszkeség, mikor a világ különböző pontjairól érkeznek visszajelzések, hol mindenhol bukkannak fel a hegedűim, hol mindenhol csalogatnak elő belőlük mennyei hangokat.”

fotó: a szerző