Muszáj lenne. Ellenkező esetben – félő –, hogy hangjai szélbe kiáltott szóként szállnának szerteszét. Bár… Ki tudja? Áder is hozta folyamatosan a zöld híreket a kék bolygóról. Vízről mesélt meg levegőről. Mármint a tisztább változatokról. Meg arról, miként lehetne élhetőbbé tenni, barátságosabbá, kevésbé kizsákmányolttá a Földet. Meg egyáltalán: hogyan lehetne megmenteni. És ő president volt. Szélbe kiáltott szavú president.
„Rövid távú élményeink miatt feláldozzuk a hosszú távú érdekeket”
– utalt Jordán Ferenc a balatoni jachtkikötőkre és -klubokra, melyek olyan sebességgel szaporodnak a magyar tengeren, mint nyáron a szúnyogok. Jordán Ferenc, a hálózatkutató biológus, a rendszerökológus, az MTA doktora, a Pármai Egyetem kutatója. Jordán Ferenc, aki a Balatoni Limnológiai (az a tudomány, mely az édesvizekkel mint komplex rendszerekkel foglalkozik) Intézet egykori vezetője volt. Egykori = menesztették, mert szájára vett olyan dolgokat, kimondott olyan tényeket, melyek szúrták a felsőkhöz tartozó tíz-húszezrek szemét.
„Sekély tónál az élővilág szempontjából a legfontosabb a nádasok megléte. Ezek védik a tavat, búvó- és ívóhelyül szolgálnak rengeteg állatnak, fenntartják a jó vízminőséget. De… szúrják egyes emberek szemét. Hínáros alatta a víz – nem lehet strandként használni: irtsuk ki! Motorcsónakkal, jet-Skivel nem lehet kikötni: irtsuk ki! Kell a stég, a hotel, a pihenőterasz: irtsuk ki! Csak azzal nem számolnak a befektetők, hogy a nád kiirtásával megölik a Balatont”
– válaszolt keserűen Jordán Ferenc Bödők Gergely történész azon kérdésére, mi a baj jelenleg a magyar tengerrel. Ja, igen, ezt kihagytam a felsorolásból, ahol azt taglaltam, kicsoda az előadó. Figyelmetlenségem most pótolom. Tehát: Jordán Ferenc, a Kikötő Polgári Szalon vendége.
„Ahelyett, hogy fákat ültetnénk, napernyőket veszünk”
– jött az újabb könyörtelen értékítélet. S ha azt hinnénk, Jordán Ferenc a ma oly divatos zöld átállás egy újabb, tartalommentes szószólója, rá kell döbbennünk, tévedünk! Mert Jordán kíméletlen a zöld zászlók zöld sasaival szemben is:
„Az az elvárás, hogy minden legyen zöld meg bio meg eko. De hogyan? Miért nem foglalkozik senki azzal, hogy megnézze, hogyan működik a természet? Hogy hogyan működik önmagától a természet, emberi beavatkozás nélkül?”
Senki és semmi nem szaporodhat túl – hívta fel a figyelmet az előadó. A természet – e téren – a maga dolgát megoldja: ha túlszaporodik valamelyik állatfaj, automatikusan több ragadozót is vonz, s ezek aztán kordában tartják az állományokat. De mi a helyzet az emberrel? Az ő túlszaporodását ki ellenőrzi, ki szorítja határok közé? Ha a Föld már nem bír el több embert, ha a Föld már a jelenlegi nyolcmilliárdba is majd belerokkan, akkor ki lesz, aki szabályozzon?
„A jelenlegi rendszerek nem képesek megbirkózni a feladattal. Meg fognak kövezni, de ki kell, hogy mondjuk: ha célt akarunk elérni, nem szabad demokráciában gondolkodnunk. Diktatúra kell ide! Amíg nem vagyunk képesek felfogni, hogy magunk ellen dolgozunk, ha ivóvízzel húzzuk le a vécét, nincs esélyünk! Ha továbbra is vakok maradunk arra, hogy óránként 2,5 állatfaj hal ki a Földön, nincs esélyünk!”
– mint a puskalövések, úgy csattantak Jordán Ferenc szavai. Ahogyan könyvében (Az ember vége, a természet esélye) is megemlítette: egy kicsit békén kell hagyni a természetet. Mert az egy olyan képződmény, mely időről időre képes megújítani önmagát. Az előadó mesélt választott hőséről, aki egy svéd milliárdos. Ez a pénzmágnás megvásárolt az Amazonas mentén egy erdősávot. Sosem ment oda, sosem látta élőben a saját vagyontárgyát. Nem ez volt a célja a vásárlással. Sokkal inkább az, hogy élni hagyja az erdőt, észhez térni a természetet.
Kemény dió volt most ez a polgári szalon! Mert tudom én, hogy Jordán Ferencnek igaza van. De nem jó helyre született, vagy nem biztos, hogy a megfelelő helyen beszél arról, hogy túl sokan vagyunk. Az elöregedő Európában. Ahol sajnos már belátható időn belül nem lesz, aki a nyugdíjasokat eltartsa, mert jóval magasabb a halálozás, mint a születési szám. Abban az Európában, melyek sok más nagyhatalom nem szívesen lát a világatlaszban. Ha rajtam múlna, naponta ültetnék egy fát. Sok ismerősöm van, akik osztják a véleményem. Ha a Kikötő Polgári Szalon felhívást tenne közre, Komárom jó része naponta fát ültetne. Talán az egész város. Aztán a járás. A megye. Az ország. De ez sem lenne elég. Mert – sajnos – a világ alakulása nem rajtunk múlik. A nagy dolgok nem nálunk dőlnek el.
fotó: a szerző
címfotó: Stefankovics „Jakó” József csúcsmonitorjának képe