ARCHÍV: Pokorny Lia és Ötvös András színészek Dunaszerdahelyen is bemutatták Válótársas című improvizációs estjüket. Az előadáson két válási mediátor, Gönczi Dorka és Varga Zsolt is részt vesz, akik minden alkalommal saját tapasztalataikat viszik színpadra. A darab a párkapcsolatokban előforduló helyzetekről és azok megoldásairól szól. A nézők óriási tapsviharral jutalmazták a humorral gazdagított elgondolkodtató műsort. Pokorny Lia az előadás után interjút adott lapunknak.

Milyen volt a mai este? Hogy élte meg?

Ilyenkor még annyira pörögnek a gondolatok bennem. Nagyon sokat nevetünk mindig, mert egymásnak is meglepetést okozunk, és utána olyan jó visszaidézni. Gyakran rácsodálkozom a partneremre, hogy juthatott eszébe mondjuk egy-egy mondat. Mindig megesik, hogy úgy meglepnek, akár egy gesztussal, egy karakterrel, vagy egy mimikával, hogy egyszerűen nem bírom nevetés nélkül. Volt már, hogy leálltunk, annyira röhögtünk, nem bírtunk beszélni sem. A partnereim hihetetlenül pazar dolgokat művelnek, vagy számukra én, amitől tényleg leáll a színpad. A néző azt látja, hogy ”folyok le a fotelre”, közben nem kapok levegőt és sikítva röhögök. Olyankor ilyen rock koncert hangulatba fordul át az egész nézőtér.

Olyan, mintha minden Válótársas előadás más lenne ilyen szempontból.

Igen, pár nappal ezelőtt játszottunk Svédországban, ahol két előadásunk is volt. A szervező mindkettőt látta, és nem hitte el, hogy ugyanaz. Belül is azt érezzük, hogy annyira más minden alkalommal a hangulat, és a nézők is. Ők azok, akik inspirálnak minket, vagy mi a nézőket – ezt soha nem tudom megfejteni. Minden áldott estének más az íze, a színe, a szaga, tehát minden. Akkor is vicces, ha egy megkopott, unott házaspár vagyunk, máskor meg iszonyú szenvedélyes. A néző pedig azért drukkol, hogy váljanak már el, vagy, hogy jöjjenek össze, tehát mindig változik az energia.

Befogadó volt a dunaszerdahelyi közönség?

Nagyon-nagyon befogadó. Azt érzem, hogy itt külön nagy szeretetet kapunk, ami rendkívül megtisztelő. Szerintem, mi is sokkal meghatottabbak vagyunk, és van egy ilyen plusz érzékenység bennünk. Valami másfajta kapcsolódás alakul ki köztünk a nézőkkel. Már volt egy nagy váltás az életemben, amikor Budapestről egyre inkább vidék felé jártam játszani, és nagyon szerettem, de az, amikor még az országhatáron is túljövünk, nagyon szívmelengető.

Mióta játsszák ezt az előadást? Mesélne a kezdetekről?

Nehéz elhinni, de már öt éve. Gönczi Dorka mediátor és Varga Zsolt kommunikációs szakember találta ki ezt az egész előadást. Dorkával már ismertük egymást, mert évekkel ezelőtt egy másik munkából kifolyólag találkoztunk. Én voltam az első színész, akit felhívtak. Nagyon örültem neki, mert eleve imádok improvizálni, másrészt a férfi és a nő kapcsolata szerintem kimeríthetetlen téma, és nagyon izgalmasnak ígérkezett. Igazából együtt fejlődtünk ebben az egészben, mindig finomodott, jöttek hozzá új jelenetek. Időről-időre minden előadás után meg tudott újulni. Egyszer csak nagyon a miénk lett. Első párom Schmied Zoli volt, Ötvös Andris később csöppent bele.  Mindegyik férfi partnerrel nagyon más játszani, hiszen hozzák a személyiségüket. Elek Ferivel is játszom, ő is teljesen más, belőlem is egy másik nőt hoz ki. A női szereplőt néha Kovács Patrícia is játssza. Egyszer láttam, mikor Janklovics Petivel léptek fel, és annyira megleptek. Nekem eszembe nem jutott az az út, ahogy Patrícia gondolkodik. Ebben ez a gyönyörű, hogy sokfélék vagyunk, és annyi lehetőség van, ahogy reagálhatunk egymásra.

Az improvizálásra fel lehet készülni valahogy? Nincs szövegkönyv, amibe belenézhetne.

Úgy, hogy van egy-egy pici patron, amivel én készülök. Például, amikor hosszú percekig mesélek valamit, akkor nagyjából átgondolom, miről fogok beszélni, vagy bedobok egy témát, ami történt velem a közelmúltban, vagy olvastam valamit, amit van kedvem beemelni a történetbe. Ezekre szoktam maximum készülni, de semmi másra. Az improvizációnak az a lényege, hogy az embernek ne legyenek prekoncepciói. Az van, amit a másik kimond, és ezt elfogadjuk, mert különben nem fog működni az improvizáció.

A saját neveiket használják az előadásban. Miért döntöttek így, vagy ez nem is volt kérdés?

Ez nem volt kérdés, mert annyira magától értetődő. Gyakorlatilag oly mindegy, hogy most hogy hívnak engem, de sokkal egyszerűbb, ha a saját nevünket használjuk. Egy szerepnél az ember megszokja, hogy mi a neve – például, hogy Katyerina Ivanovna. Ehhez adott egy jelmez, egy díszlet, és olyan, mintha egy alternatív világba csöppenne az ember. Heteken keresztül építek egy karaktert, ami eggyé válik velem. Viszont mivel ebben az előadásban bármi történhet, sokkal egyszerűbb, ha a saját nevünkön hívjuk egymást, mert nem kell közben neveken gondolkodni.

Hol láthatják még önt a nézők a Válótársason kívül?

A Válótársason kívül van még a Füst című estem, és van a Liaison. A Liaisont a Centrál Színházban állandóan játszom Budapesten, de azért szoktunk jönni-menni az országban. A Füsttel meg aztán végképp. A hivatalos oldalon mindig kiírjuk a következő előadásokat. Van még Dorkával egy közös előadásunk, a Pokorny Piknik. Ez egy interaktív beszélgető show, amit azért szeretek nagyon, mert Dorka mindenféle témát hoz, ami nekem is meglepetés. A nézőkkel is tudunk beszélgetni, van játék, meg nagyon sok minden. Az utóbbi két évben egyre jobban szeretem, ha a színházban közvetlen módon, bensőségesen tudunk kommunikálni a közönséggel, és nagyon fontosnak tartom ebben az őrült világban, hogy megosszuk egymással a tapasztalatokat. Ez nem azt jelenti, hogy én tudom a tutit, hanem jó beszélni arról, hogy én is esendő ember vagyok, mint bárki más. Ha tudok valami jó receptet, amit bárki szívesen kipróbál, akkor azt jólesik megosztani.

Nagyon közvetlen a közönségével. Milyenek ők önnel szemben?

Nagyon édesek, ahogy jönnek együtt a színházba, meg rajzolnak nekem.  Engem az lep meg, hogy főleg fiatal lányokról van szó. Nagyon sokszor megvárnak az előadások után, beszélgetünk kicsit. Azt érzem, hogy nekik fontosak ezek az anyai energiák, és olyan dolgot tudok nekik átadni, valami hitet, erőt, vagy bíztatást, hogy magukban találják meg ezeket.

Ez egyfajta küldetés is, nem?

Igen, úgy gondolom. Nyilván, nálam is van határ, van magánéletem, de mégis azt gondolom, hogy ez hozzátartozik a munkámhoz. Kaptam a Jóistentől egy képességet, hogy felállok a színpadra, és olyan dolgot csinálok, ami kivált valamit az emberekből, amit szeretnek. A munkám velejárója, ha például valaki utána szeretne két szót váltani, de egyébként én nagyon szívesen teszem ezt. Nagyon ritka az, amikor rohannom kell, vagy azt mondom, hogy most hulla fáradt vagyok, de azt hiszem, ezek ugyanúgy hozzátartoznak, ez az én felelősségem.

fotó: a szerző