Azt mondják, mondjuk: minden kornak megvan a maga kihívása. A miénknek is. Napjaink egyik sajátos kihívása a bűnök elleni harc, azzal az elvárással, vággyal és meghagyással, hogy még az írmagját is kiirtsuk szívünk gonosz vágyainak. Igaz ugyan, hogy a rosszra való hajlamot nem tudjuk önmagunkban végérvényesen legyőzni, de egyes bűneinkkel, bűnalkalmainkkal igenis le kellene egyszer s mindenkorra végérvényesen számolnunk.

Ha eleve nem így gondolkodnánk, hogyan remélhetnénk győzelmet?! Egyáltalán komolyan vehető‑e a bűnbánatunk, megtérési szándékunk?

Van, aki minden erejét megfeszítve küzd, mégis újra meg újra elbukik. De olyan is akad, aki könnyedén úrrá tudna lenni a kísértésen, mégsem teszi, hanem alkudozni kezd lelkiismeretével. Nem mond le egy tulajdonát képező dologról, személyről, kapcsolatról, vagy valamely élvezetről, szórakozásról, amely önmagában ugyan talán nem bűnös vagy rossz, de számára az üdvösség kockáztatását jelenti, ha ragaszkodik hozzá.

Ideológiát is gyárt, hogy ezeket az Istentől kapott javakat Isten dicsőségének szolgálatára, teste, lelke javára fordítja, miközben titkon saját bírvágyát, kényelmét, hiúságát, vágyakozását elégíti ki általuk. Amíg mindennek helytelenségéről nincs kellően felvilágosítva, még van valami mentsége. De amikor például gyóntatója szavára vagy lelkiismerete belső hangjára figyelve meggyőződött arról, hogy amit tesz, már megalkuvás a bűnnel, rossz szokásával, többé nem lehet kifogása. Ha ugyanis továbbra is megmarad bűnös ragaszkodásában, tehet bármennyi jót, böjtölhet kenyéren és vízen, s bemutathat akármilyen áldozatot, az nem lesz kedves Isten színe előtt, mert tette, magatartása megalkuvó (vö. Barsi Balázs).

Tudva-tudatlanul régi, bűnös énjét toldozgatja-foldozgatja, régi ruhás énjét próbálja átmenteni az evangélium új világába. Csakhogy ez a kettő nem fér össze, és amint az új szövet kiszakítja az elnyűtt ruhát, s az újbor szétveti a régi tömlőt, úgy az ő élete sem sokáig maradhat ebben a feszültségben: előbb-utóbb meghasonlik, meghasad. Lelkisége, lelkiélete tudathasadásos lesz (vö. Mk 2,18-22).

Jó, ha tudjuk és tudatosítjuk: Teremtőnk, életünk Ura, Atyja nem azt várja tőlünk, hogy ezt vagy azt a dolgot, ügyet, helyzetet pillanatnyi kedvünk, szeszélyünk szerint áldozzuk fel neki, hanem, hogy önmagunkat a bizalomteljes engedelmesség által teljesen átadjuk, így mutatva be neki szívünk legnagyobb, előbb talán fájdalmas, később mégis örömtelivé váló, életet fakasztó áldozatát.

Fotó: pixabay