Öten indultak útnak, hogy több száz kilométer megtétele után eljussanak Santiago de Compostelaba, ahol elmondhatják magukról, hogy igen, megcsinálták: végigjárták az El Camino zarándokutat. Tom a fia miatt ment: beteljesítve az ő álmát. A fia elindult az úton, de még az elején viharba került, és életét vesztette. Tom a hamvait szórta szét útközben. Sarah azért gyalogolt, mert ezt tekintette áldozatnak a dohányzásról való leszokáshoz. De ez csak a kirakat volt. Valójában vezekelt a meg nem született kislánya miatt. Joost fogyni érkezett a Caminora, Jack leküzdeni az írói válságot, Zsuzsa pedig azért, mert kapott az élettől egy akkora pofont, ami egészen a francia Pireneusokig repítette. Előbbi négy a Vándorút című, az El Caminot bemutató amerikai filmdráma szereplője. Az ötödik, Zsuzsa, pedig az én sztorim főszereplője. Ül az aprócska körasztalnál, kortyolja Komárom legfinomabb kapucsínóját, és mesél. Olyan helyekről, ahol az emberek még hatvan fölött is teli vannak vitalitással és tenni akarással. Ahol nem lehúzzák a rolót, hanem még szélesebbre tárják az ablakot. „Ők az én falkám” – mosolyog rám, de a szemei komolyak, távolba révedők.

Gyújtópont

Isteni hívó szó, esetleg teljesítési kényszer, kalandvágy, netán valamilyen sorsfordító esemény – kérdezem beszélgetőpartnerem, hogy megtudjam, mi ösztönöz egy ötvennyolc éves, háromgyermekes családanyát, hogy összepakoljon egy nem túl nagy hátizsákot, felszereléssel együtt, belebújjon egy kényelmesnek remélt bakancsba, és maga mögött hagyva addig megszokott életét, annak minden kényelmével, belevágjon egy olyan kalandba, mely – mint utólag kiderült – gyökerestől forgatta fel és változtatta meg az életét. Mi hajtotta őt a Caminora?

„Egy kicsit talán mindegyik benne volt. Az életemet éveken, évtizedeken át bástyák köré, mögé építettem, ezek adták számomra a biztos pontot. Az út előzménye, hogy ezek kártyavárként dőltek össze. Ez ijesztően, rosszul hangzik, ám én nem így állok hozzá. Inkább úgy élem meg, hogy odaföntről mindig kapok segítséget, útmutatást. Akkor is, ha jó az irány az életemben, és akkor is, ha nem. Két évvel ezelőtt ez utóbbi történt. Jelet kaptam, hogy az életút, amit jártam, talán mégsem az enyém, talán másfelé kéne folytatnom.”

Az életet nem választjuk, hanem éljük

„Húsz éven át otthon voltam a gyermekeimmel, egyedül szinte sehol sem voltam. Tudtam, éreztem, hogy szükségem van az útra, hogy bele kell vágnom, de a legelső érzés, mikor a repülőgépből francia földre léptem, a rettenetes félelem volt. Szinte pánikrohamot kaptam, nem értettem, mit csinálok, miért csinálom: legszívesebben azonnal fordultam volna, hogy hazamenjek. De jó, hogy nem így lett!”

– meséli Zsuzsa, visszaidézve a két évvel ezelőtti eseményeket. Hogy miért éppen a Camino? Hiszen zarándokút van közelebb is, csak át kell sétálnunk a szlovák-magyar határon, szinte azonnal a Mária-útvonal pora lepi el cipőnket. Zsuzsa azonban Európa dél-nyugati csücskébe ment, nagyon is tervezetten.

„Már a 90-es években olvastam Paulo Coelho A zarándoklat című könyvét, ami az El Caminoról szól, nem sokkal később pedig Shirley MacLaine Camino – A lélek utazása című művét. Volt két megközelítés a kezemben: egy férfi, illetve egy nő szemével. Már akkor úgy éreztem, hogy egyszer nekem ezt az utat végig kell járnom!”

Akkoriban még csak álom volt ez Zsuzsa számára, azonban mégsem bízta teljesen a véletlenre: a világhálón több Camino-csoportnak is tagja lett, az egyik által megismert egy hölgyet, aki már többször is végigjárta a zarándokutat. Kérte, vigye el magával, azonban a válasz ugyan barátságos volt, mégis elutasító: egyedül kell végigmenned! A hölgy nem lett társa Zsuzsának a majd nyolcszáz kilométeren, ám felkészítette őt legjobb tudása szerint.

Egyedül vagy magányosan?

Hallgattam Zsuzsát, és megfogalmazódott bennem egy kérdés, amire már régóta keresem a választ. Tulajdonképpen egy zarándoktól megtudakolni – ez tűnt a leghelyesebb döntésnek. Van-e különbség az egyedüllét és a magány között?

„Eleinte magányos voltam. Nagyon. Csak mentem, és hullattam a könnyeimet. Sirattam az addigi életem, sirattam, ami történt velem. Azzal a meggyőződéssel indultam útnak, hogy a helyzetemre nem létezik jó megoldás. Nem gondolkodtam: ösztönösen cselekedtem. Ha gondolkodom, nem mertem volna megtenni. Tehát ilyen volt az eleje: egyedül és magányosan. Aztán viszont megismerkedtem olyan emberekkel, történtek olyan csodák útközben, amelyek a magány érzését elűzték. Egyedül mentem, de már nem magányosan.”

Ez az út maga a csoda

„Sokan zarándokolnak. Mindenki más, mindenkinek megvan az oka, miért vág bele, miért nem adja fel, miért és hogyan érkezik meg a célba. Minden utam előtt beszélgetek a fentiekkel. Rájuk bízom a gondolataim, érzéseim, akár kételyeim is, és egyszerűen hagyom, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek velem. Sokat gondolkodtam, hogy a csodát magát vajon az út adja-e, vagy mindez megtörténhetne akár otthon is, a megszokott életben, mindennapokban? Talán igen, ha nem lennénk teljesen leterhelve gondokkal, bajokkal, ha észre tudnánk venni az igazi értékeket. Ha a zarándoknak sikerül teljesen magába szállnia, ha semmi nem tereli el a figyelmét, eggyé tud válni a külső hatásokkal: olyankor csak úgy megtörténik a csoda.”

Zsuzsának nem volt egyszerű feldolgozni mindazt, amit átélt a Caminon. Matematikus, tehát a racionalitás az egyik vesszőparipája. Az interjú során utal is rá, hogy mindaz, amit tapasztalt, ami megtörtént vele, tudományosan leírhatatlan. Spirituális okból járja az utat, mert – ahogyan mondja – másként nem lenne értelme. Az egész élete erről szól: így ismeri meg önmagát, így csiszolódik.

A bátor Zsuzsa

„A legnagyobb kaland számomra összehasonlítani azt a nőt, aki Bordeauxban bepánikolt, azzal, aki negyvenöt nappal később, egyetlen appal a mobiljában, bejárta egész Madridot, helyi nyelvismeret nélkül a legjobban megértette magát bárkivel. Az új Zsuzsa teljesen más lett, és mégsem volt más: valójában csak megtalálta önmagát. Az nem úgy van, hogy bátor vagy, ezért megteszed az utat. A valóság ennél sokkal árnyaltabb. Megteszed az utat, és minden teljesített szakasz után egyre bátrabbá válsz.”

Bevallom, öröm ránézni Kováč Zsuzsára, a nagyléli zarándokra, a kalandorra. Ragyog. Hát persze: valóra váltotta az álmát, közben pedig mind újabb távlatok nyílnak előtte. Azóta – idén – újra visszament, egy nehéz, technikás szakaszt járt végig. Azt mondja, a Camino olyan, mint a drog – de ez a jófélék közül való. Első útja után nyitott egy masszázsszalont Komáromban.

„Az érintés a szeretetnyelvem. Visszatértem oda, ami már kezdetektől bennem van”

– meséli lelkesen, mert számára az emberek közelsége mérvadó. Ahogy az életben minden más, úgy a zarándokút végigjárása is fejben dől el – mondhatnánk, ha csak a fizikai megterhelés részét vennénk alapul. Valójában azonban az El Camino, ahogy Shirley MacLaine is írta, a lélek utazása. Szívben dől el. A keresők találnak, a nézelődők elvarázsolódnak, és még a racionálisok is megélik a csodát. Isten útjai kifürkészhetetlenek!

fotó: a szerző, Kováč Zsuzsa archívuma