Gyanítom, hogy Krúdy Gyula elismerően nézett volna végig a helyen. Gyanítom, hogy felsejlett volna előtte a tabáni Mélypince hangulata. Még akkor is, ha a Révben történetesen nem lehet dohányozni, úgyhogy egykori fővárosi társához képest itt nem lehetne oldalakat írni arról, miként kéne vágni a füstöt mondjuk éppen Gárdonyiék asztalánál. De Krúdy mégis maradna, mégis méltatná több pillantásra is. Azt, hogy az asztalok és a székek nem egyformák. Mindenhol, mindenből van egy kicsi. Olyan jó házias meg vidékies. Ahogyan a nokedli is, rajta frissen főtt, forró pacallal. Krúdy valamiért tüdőnek nevezte a pacalt, máskor pacalnak a tüdőt – tudom meg Cserna-Szabó András gasztrokrimijei közül az egyikből. Felnézek, s láss csodát: a szomszédos asztalnál ott ül épp az író. Nem, nem Krúdy – ő még mindig az asztallapokat csodálja és ínyencként méregeti a sörcsapot. A másik, a Cserna-Szabó. Korsó sör baljában, töltőtoll jobbjában. „Kinek címezhetem?” – érdeklődik Beától, és dedikálja a könyvét, amiért sorban állnak a komáromi rajongók. 

Hát persze, hogy a Kikötő – Polgári szalon újabb eseménye zajlott egy kellemes őszi estén. Nagyon vártam már. Olyannyira, hogy amikor a facebookon az esemény meghirdetésre került, még a dátumot is benéztem. Az eset valamikor májusban vagy júniusban történt, ha jól emlékszem. Késésben voltam, mert a rengeteg könyvem között valahogy nem találtam az Ede a levesben című kötetet, amit Cserna-Szabó Fehér Bélával közösen írt és szerkesztett. Autogramot szerettem volna belé. A könyv végre meglett, lóhalálában bicikliztem a Rév felé. Füves részen rövidítettem. Nem kellett volna: egy tüske defektet okozott, az első kerekem kilehelte a lelkét. Ráadásul tudatosítanom kellett, hogy a nap ül, az időpont is, csak a hónap nem. Még jó, hogy ugyanakkor az Egressyben is volt egy előadás. Már kevésbé jó, hogy utána meg Komáromban felhőszakadás. Defektes biciklivel, bőrig ázva értem haza, és még Ede is fürdött: pocsolyában, nem levesben.

„Mindig is érdekelt az olvasás misztikuma. Tele volt a ház könyvvel, és a családom folyton ezek körül mozgott: olvastak maguknak, felolvastak egymásnak vagy a könyvekről beszélgetek. Nekem az olvasás nem nagyon ment, mármint fizikailag. Talán diszlexiás voltam, de annak idején még nem voltak ilyen kifejezések köztudatban. Azt monda a tanár, hogy hülye vagy fiam. Viszont az otthoni jó példa ragadós volt. Ha jól emlékszem, 12 évesen olvastam először el egy teljes művet, azt hiszem, a Rákóczi hadnagyát”

– emlékezett vissza az író a gyermekkorára, amikor még az olvasással is hadilábon állt, nemhogy az írásra gondolt volna. Elmondta, édesanyja addig le nem tett egy könyvet, míg el nem olvasta. Ha kellett, az alvás meg a minden más rovására. Viszont alig fejezte be, szinte már a következő pillanatban nem emlékezett a műre. Édesapja nem sietett egy könyv kiolvasásával. Nem volt ritka, hogy egy teljes éven át ugyanazt a darabot ütötte fel, viszont szinte az egészet betanulta.

„Jómagam keverék vagyok: lassan olvasok, de utána rögtön elfelejtem”

– kacagott Cserna-Szabó. A szöveg nem, hangulatok viszont megmaradnak az általa elolvasott művekből. 13 évesen már érezte, hogy valamilyen közelebbi kapcsolata lesz a könyvekhez. Bár akkor még nem volt világos, hogy írni fogja, szerkeszteni, nyomtatni vagy rajzolni. Abban viszont biztos volt, hogy szinte mágnesként vonzotta magához. Az egyetlen bakelit lemezt említette még az író, mint olyan tárgyat, ami képes őt igazán lenyűgözni.

Egyetemi évei alatt a vele hasonszőrűekkel az Egri borozóba járt – ezt Egri tanszékké keresztelték át. Mindenféle foglalkozást űzővel megismerkedett, lehetősége adódott megfigyelni őket. Ahogyan annak idején Hrabal is figyelte a vele együtt kocsmázókat. Cserna-Szabó megfogadta, hogy kutatással és tanítással biztosan nem fog foglalkozni a jövőben, mivel ezek a rétegek álltak legmesszebb tőle.

„Mióta író lettem, el kell fogadnom, hogy állandóan kutatok és tanítok. El kell ismernem magamról, hogy sajnos bizony mindenben jó vagyok, de ne szépítsük: botrányosan rossz költő lennék!”

– válaszolta arra a kérdésre, a próza mellett nem kacsingatott-e a poézis felé is. Krúdy Gyulát és Esterházy Pétert említette két kedvenceként. Mindkettejüknél a novellákat emelte ki, önmagát is inkább novellistának tartva.

„Soha el nem tűnően észrevehető, megtalálható a »regény-kultusz«. Arról van szó, hogy a novellistáról azt tartják, hogy ő az a csóró, aki tehetséges ugyan, de fiatal még, tanulnia kell, elsősorban is regényt írni. Számomra a novella sokkal kedvesebb. Közelebb áll a lírához, közelebb az élethez. A jó novella a pillanatnyi ihletből kezdődik: egy sztori szilánkja, egy valóságtrambulin. Fejbe vághat a piacon, a kocsmában, bármikor szembejöhet az utcán. A regényírókat barlanglakóknak tartom, míg a novellistákat habkönnyű képződménynek.”

– hasonlította a mai írókat Cserna-Szabó, majd viccelődve hozzátette, hogy a nagy sztorik szerelmesei azért mégis inkább a regényírók felé forduljanak, hiszen Napóleon téli hadjárata bizony nem fér bele egy novellába. Abban csupán a hadjáratból származó egyetlen kavics kap helyet.

„Szügyig járunk a zabálásban, mulatozásban, paprikás szaftokban meg töltött káposztákban, még sincs valós magyar gasztrokultúránk!”

– sopánkodott Cserna-Szabó, aki önmagát a gasztroírás és -rendezvények „duli-fulijának” tartja. Dolgozott a Magyar Konyha magazinnál is. Az ottani tapasztalatai mondatták vele, hogy csak annak a dolognak lehet kultúrtörténete, aminek van/volt kultúrája is. A gasztronómiának azonban nincs – tette hozzá szomorúan, majd kissé felderülve kiegészítette önmagát: hagyományokat még mindig lehet teremteni.

„Nem véletlenül foglalkoztam, foglalkozom sokat a pacallal. A pacal valóban ambivalens megítélésű étel. Tudomásom van egy pacalszektáról, közösségi oldalakon verbuválnak. Szinte már olyanok, mint régebben a szabadkőművesek. Ne feledjük: a has kultúrája változik a leglassabban. Saját magamról e tekintetben bátran kijelenthetem, hogy gyomromban bizony barbár maradtam.”

Cserna-Szabó András mesélt még legújabb kötetéről, az Utolsó magyarokról.

„Mi vagyunk azok, vagy a bennünket éppen követő generációk. Emberi létezésünknek meg vannak számlálva a napjai, saját szemetünk fog beteríteni bennünket. El sem tudom mondani, eddigi életem során hány mosógépem, laptopom, telefonom, ruhám, sörös- és borosüvegem volt már! A vég előtt aztán összeállunk egy jó nagy tablóképpé, és együtt mondjuk, utoljára, hogy csíííz!”

– festett nem túl biztató képet az író, majd emelte söröskorsóját a közönségre, megköszönve a figyelmet, s kívánva mindenkinek jó étvágyat az élethez, legalábbis, ami még hátra van belőle.

fotó: a szerző