Minden egy sörrel kezdődött. Talán ezért is mondják a szakértők, hogy az alkohollal vigyázni kell. De lehet, hogy nem is jó helyen kezdtem, mert az a sör mégsem a történet elejét jelzi. A legeleje, az a bizonyos kicsit hangosabb kiáltás vagy elhamarkodott jódlietűd, ami elindította a lavinát, egyrészt a kalandvágy volt, másrészt az a tény, hogy Badár Sándor rendkívül jó humorista, és talán, tudtán kívül, képes olyan dolgokra is rávenni az embereket, amelyekről korábban nem is álmodtak. Ennek betudható, hogy egyre többen foglalkoznak huskyk tartásával, hátha eljön majd egyszer a Kárpát-medencében a nagy tél, amikor szánhúzó kutyák helyettesíthetik a sárga taxikat. Illetve ezért utazott Nagy Tibor tűzoltó az ukrán határ közelébe, hogy négyezer euróért megvásároljon egy Mitsubishi márkájú terepjárót, amit aztán barátjával, társával a jóban meg a bajban (ezt nem sokkal később igencsak megtapasztalták), Danis Dáviddal felkészítsék életük egyik talán legnagyobb vállalkozására.

Nem csűröm-csavarom tovább, vágjunk bele a lecsóba: már megint a sör, Komárom egyik legkedveltebb tékájában. Persze csak részemről, mert két interjúalanyom, Tibor és Dávid limonádét isznak. Ahogyan felelősségteljes, jó sofőrökhöz illik, akik nemcsak a helyi közlekedésben jártasak, hanem a sivatagi csillagtúrában is. Tehát akkor úgy volt, hogy az ötlet megfogant, az elhatározás szárba szökkent, az autót megvettétek, bedobáltatok pár váltás trikót, és irány Budapesten át Bamako?

Nem igazán, mivel az autó már a vásárlás pillanatában sem megbízhatóan duruzsolt, így itthon szinte darabjaira szedtük, hogy aztán újra összerakjuk. Ekkor a járgány már készen állt a nagy útra, mi azonban még nem. Befizettük a nevezési díjat, ami 350 euróra rúgott, de ez még az előszezonos ár, aki később jelentkezett, már magasabb árral találkozott.

A Bamako-iroda intézte a különböző határon átnyúló papírmunkákat, vízumokat. Afrikába készültünk, így aztán elég sok oltást fel kellett vennünk. Elsősorban is rendelkeznünk kellett mind a négy covid-oltással, hiába jelezték még a versenyt megelőző hónapokban, hogy kettő elég lesz: nem lett. Oltakoztunk sárgaláz ellen, anélkül nem is léphettünk volna Afrika földjére, és még más kórságok ellen, összesen hatot kaptunk a covid-oltáson kívül.

Tehát sikerült testileg-lelkileg felkészülni.

Testileg igen, de lelkileg erre képtelenség, itt, Európában, a mi kedves, megszokott kényelmünkben. Az ott egy teljesen más világ, ahol nem lehet előre kiszámítani, mi várhat az emberre.

És mi várt rátok?

Káosz. A különböző tévés műsorok, újságcikkek, amelyek beszámolnak a fekete-Afrikáról, egyáltalán nem túloznak, sőt talán még mindig kicsit csomagoltan fogalmaznak. Persze, indulás előtt mi is utánanéztünk, utánaolvastunk, hogy legalább elképzelésünk legyen, hova érkezünk. De ha az ember olvas egy élménybeszámolót, csak fantáziálni tud róla. Aztán megérkezik, és arcul vágja a valóság.

Vágjunk bele az útba. Megvan mindenetek, bepakoltatok, felbőg a motor, Isten veled, Keszegfalva, majd jövünk! Első úti cél?

Budapest. Ahogy a nevében is benne van, Budapest-Bamako rally, tehát a magyar fővárosban volt a hivatalos rajt. Szlovénia, Olaszország, Franciaország és Spanyolország után megérkeztünk a kompátkelőhöz, utána Afrikába jutottunk, első vámkezelésünk Marokkóban volt. Ebben az országban még jók voltak az utak, európai mércével mérve, de ez már inkább csak a városokra volt jellemző: a falukban vagy a települések között sok helyen találkoztunk elmaradottsággal, szinte tapintani lehetett a szegénységet. Marokkót követően négy afrikai országon haladtunk át: Mauritánián, Szenegálon, Guineán és Sierra Leonén, ez utóbbi volt a rally végcélja.

Gyakran előfordult, hogy sokan kifutottak a túrán résztvevő autók elé, boldogan integetve és persze kéregetve is, nekünk úgy tűnt, többnyire örülnek ennek az autós felfordulásnak. Segítőkész emberekkel találkoztunk útközben, akik számára nem létezett lehetetlen, az ember szinte bármit kérhetett, kis időn belül beszerezték, csakhogy mindennek ára, sőt kimondottan magas ára volt. „No problem, my friend!” – talán ezt a mondatot hallottuk a helyiektől a leggyakrabban, és valóban semmi nem jelentett számukra megoldhatatlan kihívást: ha benzines áramfejlesztő kellett a sivatag közepén, azt szereztek, ha egy aprócska porfészekben hegesztésre szorultunk, akkor előkutatták a mesterembert. Aki lehet, hogy helyi viszonylatban valóban mesternek számított, mert megszámlálhatatlan vaskapu hevert az udvarán, amiket hegesztett, de a munkája nem sokat ért, legalábbis minőségben. Pénzben már annál inkább!

Legveszélyesebb kaland?

Együtt haladtunk egy másik autóval, amiben szintén komáromiak voltak: három lány. Mauritánia határvidékén, egy töltés tetején megadta magát az autójuk, jobban mondva a lengőkar, így nem tudtak tovább menni. Más helyen és más időben egy teljesen hétköznapi „mentés” történt volna: az arra haladó autók megállnak, segítenek, ki utast, ki csomagot vesz magához. De Mauritánia határa pont nem az a vidék, ahol bármi is egyszerűen menne, az éjjeli időpont pedig éppen nem az a napszak, amikor épeszű ember szabadon futkározik az autók között.

Tulajdonképpen akkor és ott mi pontosan azt csináltuk, amikre a tájékoztatóban hatalmas piros betűkkel írva felhívják a figyelmet, hogy senki ne tegye: hangoskodtunk, világítottunk, kiszálltunk az autókból, könnyű célpontokká tettük magunkat. Mauritánia rendkívül veszélyes ország, sok a bandita, akik cirkálnak az utakon, állandóan felfegyverkezve, lesben állva. Rablógyilkosoknak titulálják őket a rally leírásai.

Mi lett a csajokkal?

Amikor láttuk, hogy az autó már használhatatlan, igyekeztünk a lehető legtöbb csomagot átvenni. A mi autónk ugyan kétszemélyesre lett alakítva, ám az egyik lányt is felvettük, ő aztán egészen a célig boldogított bennünket. Szerencsénk volt, mivel a hatóság korábban talált ránk, mint a rablógyilkos banda. Egy katonai terepjáró érkezett, hat, állig felfegyverzett katonával és egy ötven kaliberes gépágyúval, egészen a határig kísértek bennünket. Szerencsére ezért a szolgáltatásukért pénzt nem kértek, de a lányok autója ott maradt nekik, hálapénz gyanánt.

További helyzet, amire idehaza minden bizonnyal nem tudtatok igazán felkészülni, az a sivatagban való vezetés. Milyen vezetni a homokdűnék között?

Konkrétan a homokdűnén nagyon oda kellett figyelni. Állandóan tartani kellett a lendületet, de azt sem lehetett túltolni, mert akkor repültünk, és fájdalmas volt a földet érés. Igazából a második, harmadik dűne után már ráérez az ember, csak arra kell figyelni, hogy az odavezető út, a tanulópénz ne legyen túl drága. Homokon az az első feladat, hogy két bar nyomásúra le kell engedni a gumiabroncsot, illetve állandóan nyomni kell a gázt. Ha nem így tettünk, azonnal megfogott a homok, alaposan el is süllyedt a kerék, tehát nem elég, hogy lefejeltük a hirtelen stoptól a műszerfalat, de még áshattunk is.

Volt egy olyan szakasz útközben, amire a többiek azt mondták, hogy nagyon nehéz, emiatt sokan inkább kerülőúton mentek, ami viszont kétszázötven kilométeres pluszt jelentett. Nekünk ehhez nem volt kedvünk, úgy voltunk vele, ha már itt vagyunk, kipróbáljuk, mire vagyunk képesek, hát nekivágtunk a technikás szakasznak, keresztül a sivatagon. Így utólag már nem gondoljuk, hogy ez volt a jobb döntés, mivel a hetven kilométeres etapot nyolc óra leforgása alatt sikerült teljesítenünk.

Sokunk számára a sivatag csak kalandregényekben vagy filmekben jelenik meg. Ti átéltétek, találkoztatok-e homokviharral, oázisokkal, délibábbal, a sivatagban kávét főző beduinokkal, tevekaravánnal?

Homokvihart csak messziről láttunk, ahogyan oázist is. Tevét sokat, mindenféle formában: gyalogosan vagy éppen teherautó platóján, hálóval letakarva, de akár egy másik autó hátsó ülésén is. Viszont ahol kerestük, ott bezzeg nem leltük a púpost: olvastunk róla, hogy vannak helyek, ahol teveburgert árulnak, aminek állítólag olyan az íze, mint a csirkének. Hogy ez igaz vagy sem, nem tudtuk meg, mert a teveburger elkerült bennünket.

A Budapest-Bamako csak egy kalandos kirándulás vagy verseny is egyben? Miről szól ez az akció, mi a lényege?

Több kategória van. Van verseny is, illetve van a 4×4, valamint a túra kategória, mi ez utóbbiban vettünk részt. A Bamako mottója: akárki, akármivel, akárhogyan. Ez elsősorban a járgányokra vonatkozik, így már meg sem lepődtünk, mikor egy másik magyar csapat egy Audi A4-gyel rajtolt el, de volt ott mentőautó, tűzoltó, pici Citroën vagy akár régebbi Dacia is. A sivatagi kalandozáson túl ez egy jótékonysági akció, ugyanis a nevezési díjakat a helyiek megsegítésére költik: iskoláknak tanszereket, notebookokat ajándékoznak, fákat ültetnek, napelemparkokat telepítenek, ellátják az embereket ruhákkal, gyógyszerekkel. A rajthoz állók szintén csomagokkal érkeznek, amit aztán szétosztanak.

Sierra Leonéban volt a cél. Hogyan zárult az afrikai nagy kalandotok, mit üzent nektek Afrika?

Amikor megérkeztünk, már tudtuk, hogy ezzel az autóval nem szeretnénk hazatérni, így többedmagunkkal együtt három nap leforgása alatt eladtuk a járgányt. Gyorsabban is pénzzé tudtuk volna tenni, ha nem Mitsubishink van, hanem Toyotánk, ami ott szinte nemzeti kincsnek számít. Miután kielveztük az afrikai óceánpart kínálta örömöket a harminckét fokos vízzel, ami ősszel valóban pompás, hazarepültünk. Hogy mit üzent a fekete kontinens? Talán azt, hogy becsüljünk meg mindent, ami megadatott számunkra. Mi itt, a fejlett Európában oly sok mindent természetesnek veszünk, ami Afrikában szinte kincsnek számítana, ha lenne egyáltalán. Lázongunk a különböző szabályok ellen, odakint viszont annyira örültünk volna, ha vannak törvények, és azok betartatói! Rengeteg érték vesz körül bennünket, amelyeknek örülnünk kell nap mint nap, és hálát adni azért, hogy megadatott számunkra.

fotó: Nagy Tibor és Danis Dávid archívuma