A régiek... ők aztán tudták, mi a csízió! Ott hordták a bökőt a csizmaszárban. A sokszor már fél centi pengevastagságot sem elérő bicsakot. Annyiszor köszörülték, hogy tapintani kellett, megvan-e még? De szolgált, és mindig kéznél volt. Nem fordulhatott elő, hogy tépni kellett volna a kenyeret: volt, amivel megszegjék. Nem kellett félteni a szemfogakat a fegyverként is használható szárazkolbász miatt: a penge pillanatok alatt karikázta. Hegyével szórták a piros paprikát, nyelével törték a diót. Jó is volt az, a csizmaszárba dugott bökő. De jó lenne manapság is! Hiszen az ember sosem tudhatja, mikor jön szembe egy fokhagymás, jól megpaprikázott tokaszalonna...!

Ha az éppen nem is, a bontóállványra felhúzott hátsó sonka – körmöstől, azonnal szemet szúr, mihelyt befordulok a bogyai kultúrház melletti térre, közvetlenül a szabadtéri színpad felé. Mea culpa, hogy már csak akkor érkezem, amikor a darabolás is a végéhez közeledik. Pedig meglestem volna a röfit, sőt, gyermekkorom felidézve, még akár a farkát is megfogtam volna. Bár nem értettem, miért nógattak annak idején a felnőttek épp ezzel, mindenesetre jót tettek vele. Kocsonyában azóta is kedvencem a malac e nemes, kunkori testrésze.

„A kocsonya már készen van, bedobozolva, várja majd ínyenc vevőit”

– tájékoztat Vörös Viola, a Csemadok Bogyai Alapszervezetének elnöke. A közösségi disznótor ugyanis épp ennek az ő a szervezésükben valósul meg. Megtudom, hogy az első hívó szóra sikerült összeverbuválni azt a huszonöt segítőt, akik – velem ellentétben – nem ódzkodtak a korán keléstől, a csípős reggeltől, az elgémberedett végtagoktól. Jöttek, láttak, és parádés disznótort rittyentenek.

„Tanultunk a tavalyi akcióból, az volt az első falusi tor. Akkor azt hittük, egy disznó elég lesz, ám gyorsan rá kellett jönnünk, hogy az egész falu, sőt a környékbeliek is nagyon szeretik a közösségben történő falatozást. Úgyhogy idén két disznót vágtunk. Az elsőből készült hurkát és kolbászt már meg is sütöttük”

– tanúsíthatom: bent a kultúrban olyan illatok szállnak, ami – megkockáztatom – egy vegetáriánust is elgondolkodtatna. Bogyai asszonyok serényen darabolják és klopfolják a szeleteket – ebből rántott hús lesz. Ketten – nem törődve a könnyekkel – lélegzetelállítóan nagy mennyiségű vöröshagymát kockáznak épp. Mellettük hatalmas lábasokban tisztított zöldségek: toros húsleves betétei lesznek.

„Vigyük egyesével, mert így nagyon nehéz”

– hallom az ajtóból, amit szélesre tárok: ne csak nézzek, dolgozzak is, hát nem? Érkezik terjedelmes zacskókban a savanyú káposzta, majd – némi előkóstolás után – halomszám zúdul a katlanba: takart lesz belőle néhány óra múlva.

Felkapom a fejem: vándorol a kisüsti. Néha itt, máskor ott tűnik fel a kék sapka, tulajdonosa egyik kezében a nyakas üveg, másikban a stampedlis pohárkák. Kell is az, anélkül mit sem ér a tor! Kis tüzes víz a jobb lábba, bal lábba, mert ez a folyamat már csak ilyen! Itt bizony talpon kell lenni az első pillanattól az utolsóig. A szabadtéri színpad előtt két, roskadásig megrakott katlan, üstjeik édes füstöt okádnak.

Aki épp nem zsírt kockáz töpörtyűnek, nem csontoz, nem húst darabol, nem körmöt tisztít, vágja a fát, és vigyázza a tüzet. Vagy épp pakol és mosogat. Ez utóbbi az egyik „nem akarom munka” – emlékszem, sosem fűlt hozzá a fogam. Bezzeg a zsírsütés! Az egyik legjobb feladat! Az ember áll az üst mellett – igaz, lábaknak erőpróba. De melegen van, itt-ott az izmokat is átmozgatja, mikor a jókora keverőlapáttal csiklandozza a zsírkockákat. Aztán meg övé a dicsőség, amikor a társaság ámuldozik az aranybarna töpi felett.

Sajnos nem maradhatok – szomorúan konstatálom, hogy a legjobb falatokból nem jut nekem. Advent van, és ilyenkor mindenhol minden is van. Az újságíró meg nem önmagáért él, hanem az olvasóiért: elviszi őket magával, elringatja, mesét mond. Hogy az olvasó aztán kedvet kapjon, útra keljen, és átéljen mindent, amiről olvasott, amit látott.

De elhatározom: este azért felnézek majd a facebookra, meglesem a bogyai Csemadokos lányok profiljait. Aztán nagy nyeldeklések közepette megeszem a pástétomos kenyerem, miközben a nap folyamán készült videókat nézem. Abba már bele se merek gondolni, hogy volt esetleg hagymás sült vér reggelire! Az még egy karácsonyi prémiumnál is többet ér!

fotó: a szerző