Kíváncsi lennék, ha készítenénk egy anonim felmérést arról, hányan kíváncsiak, milyen lehet egy vérbeli ipolypásztói lepedőakrobata, milyen szám jönne ki? És ha ezt még megfejelnénk egy kis krimivel? Faluban suttogott félelmes pletykákkal? Egy akasztott egyenruhás felsejlő képével? A mélyről jövő, beazonosíthatatlan visszhang okának és eredetének felfedésével? S ha adnánk hozzá még egy kis politikát is? Mondjuk, ha egy polgármesterről nem éppen kedvező dolgok derülnének ki? Van egy olyan sanda gyanúm, hogy a bulvárra és botrányra éhes olvasóközösség igazán zabálná a témát. Így aztán halkan megsúgom, ha többet akarnak tudni ez ügyben, keressék a panama kalapos fickót. Az ingéről inkább semmit nem mondok, mert átváltozóművész. Napi kétszer, minimum.

„Imádok öltözködni”

– magyarázza nevetve Riedly Miklós Kristóf, mikor meghökkenek, mert meg mernék esküdni, hogy fél órája még egészen más színkombinációban pompázott. A fiatalember huszonegy éves, a komáromi Selye János Egyetem hallgatója, Ipolypásztó lakosa. Második keresztnevét, a Kristófot nem használja. Megértem: oldalt tüsin hagyott, fejtetőn kissé hullámokba váltó frizurájához, orra alatti hetyke bajuszához (bennem az 1848-as márciusi ifjakat idézte) a „Miki” név sokkal jobban passzol.

„Rengeteg ingem van, minden alkalomra más”

– teszi még hozzá, majd ajkaihoz emeli a narancssárga kis labdát, megcsókolja, és spanyol vagy portugál nyelven Kolumbia szabadságának ajánlja adogatását a rögtönzött pingpong meccsen. Ellenfelének, a Fülekről érkezett Fridinek majdnem olyan színű a haja, mint a labda. A különbség csupán az élénkségben van. Míg a játékszer matt, addig Fridi „sörénye” szinte lángba borul, még több fényt adva a terasz esti kivilágításához.

„Szeretem a kocsmai sportokat, sokat pingpongoztam is, de leginkább a biliárdot kedvelem”

– ezt már kissé emeltebb hangon mondja. Muszáj is, mert a két játékos – láthatólag – nem igazán bír egymással, mindketten fürgék, szinte tapintható, mennyire koncentrálnak. Aztán hangjukat és a játék zörejeit elnyomja a hangfalból kirobbanó zene. Eleinte egy kis pop meg rock, aztán valamilyen mulatósféle. Majd világzene népzenei alapokkal. Több sem kell Mikinek: felpattan, és magával rántja Alenát. Már forognak, kezet, egyensúlyt és lépést váltanak. Alena röpköd, szinte levegőhöz is alig jut. Minden bizonnyal a meglepetés is közrejátszik, mert táncpartnere – érezhetően – profi.

„Több, mint egy évtizeden át táncoltam Zselízen a Kincsőben, utána Ipolyságra kerültem”

– tudjuk meg, mikor leül kifújni magát. Amikor épp nem táncol vagy biliárdozik, esetleg asztaliteniszezik, vagy éppen nem vizsgára készül vagy ingeket válogat a gyűjteményébe, a cserkészetnek él. Vagyis, talán úgy sokkal pontosabb, hogy a cserkészetnek is. Mert ezenkívül még rengeteg sok minden érdekli, s ezekkel minddel foglalkozik is. Például ír.

A Levél Kedvesemnek hasábjain filmkritikákat. Az előbb említett újság táborában, a tőle szokatlan reggelizés közben új témát dob fel: ha filmekről beszélünk, Al Pacino neve kihagyhatatlan, megkerülhetetlen. Ráharapunk bedobott mézesmadzagjára, és egymást túllicitálva soroljuk a neves színész jó, jobb és legjobb filmjeit. Néhány órával később pedig tátott szájjal ámulva hallgatjuk, ahogyan Miklós felolvassa az írótábor két megadott témáját ötvöző, alkalmi, meghökkentő, krimibe illő riportját. Gazsiról, a lepedőakrobatikáról, a polgármesterről, aki egy hólyag meg a horkolásról.

„Nagyon örülök, hogy itt lehettem, szuper volt a társaság! Azt hiszem, mindannyiunk nevében elmondhatom, hogy nagyszerűen éreztük egymást!”

– búcsúzik a tábortól s mindnyájunktól Riedly Miklós (itt már Kristóf nélkül – tiszteletben tartva a kívánságát), de nem örökre. Garantálom, hogy hamarosan hallani fogunk róla!

fotó: a szerző