Május volt, emlékszem. Még az időjárásra is, a szürke fellegekre. Él a fejemben egy kép, furcsa hívásról, majd egy közös kávéról. A zaccról a csésze alján. Furdal a kíváncsiság, hogy egy igazi jövendőmondó miként értelmezte volna a jeleket. Vajon a rőt falak emlékeznek-e még ezekre a pillanatokra? Immár másfél éve annak, hogy kaptam egy „parancsot“, miszerint ha valóban érdekel az újságírás, három napon belül küldjek témajavaslatokat. Nem is volt kérdés, ide a katonákkal!

Valaki tengerparti villáról álmodozik, más drága sportkocsikról, milliókról. Nekem az volt az álmom, hogy haditudósító lehessek, a katonákkal együtt bevetéseken vehessek részt, hogy magamra ölthessem azt a leírhatatlanul pöpec egyenruhát. A nők többsége arany nyakláncra vágyik, én pedig mit nem adnék egy saját dögcéduláért. Viselném, akár a legdrágább gyémántot. Nem véletlenül van jelen egy álom a szívemben. Hiszem, hogy azért kapott helyet ott bent, a tömör izomzatban, mert képes vagyok megélni, elérni, valóra váltani. A hosszú hónapok alatt végig azt gondoltam, hogy a terepmintás ábrándot én magam kergetem, pedig igazából ő volt az, aki üldözött. Magához vont, és azóta sem eresztett.

Az, ki feláldozza magát hazájáért, mindörökké él a fűben, a fában

Vajon milyen lehet a háború íze? Édeskés, mint a méz, amelyen az elhivatott méhsereg munkálkodik? Sós, mint a fájdalom okozta könnyek? Vagy inkább keserű, akár a vér zamata? És az illata? Vajon mihez hasonlítható? Az aszály utáni esőéhez? Az égett húséhoz? A napon érlelődő teteméhez? És a látványa? Na, az milyen? Mint a naplemente, amit a szerelmeddel nézel? Távol a világ zajától, a színek kavalkádjába beolvadva, szavak nélkül is megérzed azt a másodpercet, amikor szeretnéd megérinteni, megsimogatni a kezét, érezni a melegét, bársonyosságát.

Sajnos nem.

A panorámája inkább hátborzongató: a végső küzdelem portréja. Ez is egy másodperc, de ez esetben a befejező akkord. Itt ember ember ellen fog fegyvert. Lesoványodva, verejtékkel és vérrel mázolva, kimerülten még sikerül megfogalmaznia egy gondolatot. Még egyszer, utoljára a kezébe veszi pisztolyát. Vajon ki marad életben? A félig üres tár a lelkek síkjára taszítja. A létezés egyetlen lövedéken múlik. Ki fog a saját vérében fürdeni? Ki lesz az, aki csonk testével az idők végezetéig lesz a föld rabja? Arccal lefelé vár majd az érkező halálra.

Az ébenfekete pöttöm kis „kanady“

A kávézóban, félhomályban lezajlott beszélgetés során életre kelt egy vágy, majd útnak indult. Végül egy teljesen átlagosnak tűnő keddi napon hazatalált. Nyitrára tartottam a 12. gépesített zászlóaljhoz. És ha egyelőre nincs is saját katonai nyakékem, olyan lehetőséget kaptam a sorstól, amelyet sosem felejtek el: a meglehetősen zavarba ejtő 69-es számmal bejutottam a laktanyába. A tisztelet, a megbecsülés, a támogatás és harciszellem „országába“. Egy sejtelmes helyre, ahol a Szlovák Köztársaság védelmezői gyülekeznek. Elárulok egy titkot, hogy miről lehet őket felismerni: a zöld legszebb árnyalata vonja be a testüket.

Azon a bizonyos napon nem egy civil újságírónak éreztem magam, sokkal inkább a hadsereg tagjának. A sok hazafi közt egy apró kis idegenlégiós voltam, akire még a 36-os méretű bakancs is nagynak bizonyult. Agamemnón mondta a Trója című filmben, hogy a királyok neve marad fenn, nem a katonáké. A felszínes világ ékes bizonyítéka. Én mégis mindnyájukra emlékszem, a legapróbb pillanatokra is. Az első másodpercre, mikor a kapu őre beült mellém az autóba, hogy elkísérjen a parancsnokhoz. Ahogy az utolsóra is, mikor a kocsiablakon keresztül kinyúltam, hogy kezet rázhassak katonatársammal az ígérettel, hogy még visszajövök. Azóta egy korty kávé a kedvenc kávézómban visszarepít a parancsnok irodájába. Oda a fotelbe, szembe a laktanya legmagasabb tisztségű férfijével. Egy váratlan ruhapróba a kedvenc boltomban eszembe juttatja azokat a pillanatokat, mikor segítettek felcsatolni a kézifegyver tokját, vagy épp bekapcsolni a sisakom. De mikor a 24 órából kapok legalább egyetlen szabad percet, a közös bevetésünkre gondolok. Én voltam a négyes számú katona. Egy kissé esetlen, megszeppent kis harcos, aki azonban maximális elhivatottsággal, hátulról védte a társait. A gyakorlótéren kipróbálhattam, mit is takar igazán a katonaélet.

Gépkarabéllyal a kezemben, kézi automatafegyverrel a combomon, sisakban, egyenruhában követtem bajtársaim a felszabadításra váró épületbe. Egyszerre izgalmas és ijesztő a fegyverek játéka, a robbanások ritmusa, a füst vakító hatalma. A sűrűjében lenni, maga a mámor, leírhatatlan érzés. Hallani azt, hogy egy városharcnál, épület felszabadításánál a csapat tagjainak nagy része nem jut ki élve, megrendítő. Ott, akkor tudatosult bennem, mit is takar ez az élet, ez a hivatás. Hogy ezek a fiúk és lányok átnyújtották az életüket a hazáért, a becsületért, mások megóvásáért. Lovagokhoz méltóan letérdeltek, és átnyújtották szívüket. Akkor ott, a felderített helyiségben sikerült lefegyverezni és kiiktatni a „tangoként“ feltüntetett ellenséget. Lelőttük a nyavalyást anélkül, hogy bárki megsérült volna. Tudom, mert magam ellenőriztem az életfunkcióit. Győztünk.

Vétel. A tizenkettesek tényleg a legjobbak

Ing. Ľuboš Sagan, alezredes úrral, a kaszárnya parancsnokával és helyettesével, Pavol Liptákkal egy kávé mellett beszélgettünk arról, milyen is az élet a hadseregben. Általuk megismerhettem a 12. gépesített zászlóalj felépítését, haditechnikáját. Azt is tudom, milyen egy jó katona, hogy néz ki egy esetleges mobilizáció vagy épp a külföldi békemisszió.

„Egy jó katona fizikailag és pszichésen is maradéktalanul felkészült. Tudja, mik a kötelességei, emellett motiválja kollégáit. Az etikai kódexnek megfelelően viselkedik szolgálatban, de azon kívül is. Cselekedetei példaértékűek, és ennek szellemében képviseli a hadsereget. Nyitrán a legtöbb katona épp ilyen. Ez nem csak egy egyszerű foglalkozás, sokkal inkább küldetésnek nevezném. Itt nincs két egyforma nap. Minden egyes szolgálatnak megvannak a maga tervezett vagy épp rögtönzött kihívásai. Olyan fiataloknak ajánlom, akik állhatatosak, tudják, mit akarnak és nem félnek követni azt.”

Oldalakat tudnék írni arról, mi minden hangzott el a parancsnoki irodában. Volt azonban pár mondat, amely egy leheletnyit mélyebb nyomott hagyott bennem:

„ … a mai fiatalok? Szerintem igen. Attól, hogy egy kicsit másképp gondolkodnak, mint az idősebb generáció, még nem jelenti azt, hogy nem fognának fegyvert a hazájukért. Bízom bennük. Hiszek abban, hogy a családjukért, az otthonukért, a legcsodálatosabb emlékeikért igenis harcba szállnának.”

A ház udvaráért, ahol az első lépéseket tették meg. Azért a letört ágú tölgyfáért, melyről leesve sikerült megszerezni az első sérüléseket. A főtér legkopottabb padjáért, vagy a lépcsőkért, ahonnan hátrafordulva örökre megváltozott az életük. Valaki pedig talán épp a karmazsin színű épületért harcolna, ahol először csókolta meg élete szerelmét. Egy másik lehet kimenne halott barátjának teteméért annak ellenére, hogy halálos sérülést szerezhet.

Nincs is annál nagyobb szeretet, mikor valakiért önként adnád az életed

Már gyerekként is különlegesnek tartottam ezt a hivatást. Volt egy elképzelésem a hűségről, tiszteletről, bátorságról. Az önfeláldozásról. Ilyennek gondoltam őket, mesebeli csodalényeknek. Felnőtt fejjel, azon a bizonyos nyári napon beigazolódott, hogy annak a plüssmacival futkosós kislánynak igaza volt. Nyitrán maradt a lelkem egy darabja, szándékosan hagytam ott. Még csak nem is ismertek, de mégis mindent megtettek azért, hogy jól érezzem magam. Türelmesen elmagyarázták mire figyeljek oda lövés közben, hogy néz ki a helyes test- és kéztartás. Lőttem éles fegyverrel, ültem BVP harckocsiban, együtt ebédeltem a parancsnokkal és a helyettessel. Rájöttem, hogy a gépfegyver jobban áll a kezemben, mint a fakanál, elsajátítottam, hogy egy bevetésen kinek mi a feladata.

„Ha mögéjük ért, érintse meg a társát, mondjuk a vállánál. Vagy nyugodtan csípjen a fenekébe.“

– magyarázza az egység elöljárója.

„Mit szól hozzá? Szeretné?“

– viccelődtem az előttem állóval.

Egy olyan világba kaptam betekintést, amelyről az emberek többségének fogalma sincs. Ők még csak nem is tudják, de hazafelé az úton lecsordult egy könnycsepp az arcomon. Ha majd egyszer elbeszélik a történetem, mondják el, hogy óriások közt éltem. Nyitrai vitézekkel teljesítettem parancsot. Meséljék el, hogy én ismertem a köztársaság hőseit, és tudtam, hogy bármikor vásárra vitték volna a bőrüket.

fotó: OS SR