A görög város püspöke volt, aki a 2. század ázsiai kereszténységének vezéregyénisége volt. Időben az apostoli időket köti össze a pátriárkák korával.

Fő műve a „Filipiekhez írt levél”, melyben a kor téves tanaival veszi fel a küzdelmet. Ezek közül a legjelentősebb a gnosztikusok csoportja, akik az üdvösséget a saját, titokzatos, ősi spirituális beavatásukhoz kötötték. Visszautasítja azon tanításukat, mely szerint Krisztus megtestesülése, halála és feltámadása valós tény volt – legfeljebb erkölcsi, mitikus szimbólum.

Papiásszal ellentétben már sokszor hivatkozik Szent Pálra, idézi annak írásait. Ez azért fontos, mert Szent Pálban a gnosztikusok saját „prófétájukat” vélték felfedezni, Polikárp azonban azon munkálkodott, hogy bebizonyítsa: Pál az igaz kereszténység tanúja és tanítója. Bizonyos biblikusok úgy vélik, annak egyes leveleire Polikárp nagy hatással volt, vagy azokat egyenesen maga vetette papírra (elsősorban a Timóteushoz és Tituszhoz írott üzenetekről van szó). Polikárp volt az első, aki Pált apostolnak nevezte.

Tőle hallunk először Máté, Lukács evangéliumáról, valamint az Apostolok Cselekedeteiről, Péter és János leveleiről.

Élete végén látogatást tett Rómában, ahol Anicetus püspökkel vitázott a húsvét idejéről. Mivel nem tudtak megegyezni, úgy döntöttek, a nyugati és a kis-ázsiai egyházak más hagyományt követnek majd. Hazatérvén a rómaiak elfogták, és mivel nem volt hajlandó megtagadni a hitét, megégették.

Polikárp mártíromságának története az első ilyen jellegű keresztény irodalmi mű.

Fotó: pixabay