A népmesék vissza-visszatérő eleme, hogy a szegény fiú elindul a nagyvilágba szerencsét próbálni, és végül a királyi trónig emelkedik. A valóságban is akad egy-egy ilyen történet, igaz, hogy nagyon ritkán.

Egy ilyen nem mindennapi, igaz történet a mai Nis közelében született Jusztinoszé. Mint manapság is, ha valaki ki akar törni, a nagyobb városok, fővárosok felé indul el. Jusztinosz Konstantinápoly felé vette útját, és jobb lehetősége nem lévén, beállt katonának.

A bizánci hadseregben a katonai ranglétrán az út csak úgy vezetett felfelé, ha vagy nagyon gazdag, előkelő származású volt az illető, vagy bátor, merész és okos. Jusztinosznak az utóbbival kellett jól gazdálkodnia, amit meg is tett, és végül a császári testőrgárda parancsnoka lett.

Ez már közelebb vitte őt az udvarhoz, ahol elképesztő pompában, szinte elérhetetlenül székeltek a bizánci császárok.

Abban az időben Anasztasziosz volt az uralkodó, aki bizalmába fogadta a harcedzett, eszes katonatisztet. A legenda szerint Kr. u. 518-ban, mikor Anasztasziosz nagybeteg lett, ki akarta választani az utódját. Ágya mellé 3 széket tetetett, egyiket kiszemelte, és aki arra ül, az lesz a császár. Behívatta 3 unokaöccsét, akik közül 2 egy ugyanazon székre ült, 1 pedig állva maradt. Kis idő múlva hívatták Jusztinoszt, aki leült a kiszemelt székre, így ő lett a Bizánci Birodalom ura.

A valóság azonban az, hogy az öreg császár halála után zavargások törtek ki Konstantinápolyban, amit Jusztinosz, a testőrgárda élén vérbe fojtott, ez vitte őt a trónra, és vele egykori rabszolganőjét, Eufémiát, akit feleségül vett. A császár 453-527 között élt, és csak idősebb korában, 518-ban nyerte el a bíborpalástot.

fotó: wikipédia