Emlékszem egy nénire. Még gyerek voltam. Ő ott lakott dédimamám utcájában, csupán pár háznyira. Még a dédinél is idősebb volt körülbelül 10 évvel. Sokat mesélt ő is a háborúról, a gyerekkori viszontagságairól, hogy milyen életük volt. Neki már csak az emlékek maradtak. Egyszer, mikor átmentem hozzá elmondta, hogy ő már nem szeretne élni. Megkérdeztem, hogy miért? Azt mondta, hogy egyedül érzi magát. Nem értettem, hiszen itt van a lánya, az unokái. Hogyan is lehetne ő egyedül? De elmagyarázta. Azt mondta, hogy nincsenek már itt a szülei, a barátai, a testvérei, a korosztálya sem, akik arra emlékeznek, amire ők. Emlékszem, hogy nagyon sajnáltam a nénit, az eszemmel. Tényleg őszintén sajnáltam, és én ekkor azt hittem, hogy értem a fájdalmát. Ahogy egyre idősebb vagyok, elvesztettem a dédszüleimet, az egyik nagyszülőmet – igen, szerencsés vagyok, mert a másik három még él. Elvesztettem embereket és így elkezdtem szívemmel is érezni a veszteséget nem csak az eszemmel felfogni. Ma reggel azon gondolkoztam, hogy milyen lesz az öregkorom. A párom, a családom, a barátaim, ha itt hagynak egyedül leszek. Hiába lesznek itt a gyerekeim és az unokáim akkor is egyedül fogom érezni magamat. Egy apró kis gyomorgörcs kapott el. Eszembe jutott a néni. Hogy ugyanezt mondta nekem, amikor gyerek voltam. Azt hiszem most már elkezdtem a szívemmel is átérezni, amit ő megélt. Az élet hamar eltelik. Éljünk.