Egyre manipuláltabb, komplikáltabb világban élünk. A háború utáni generáció érzi ezt a legmarkánsabban, és úgy gondolja – mint ahogy azt a régi öregek is mondani szokták –, már a levegő sem a régi, ám nekünk, időseknek soha, semmi sem az. Zsíros és lekváros kenyéren nőttem fel, de nem látom boldogabbnak a nagy jólétben lubickoló új generációkat, hanem éppen fordítva: meghasonlottnak, mert általában véve majdnem minden álmuk teljesül, pedig olyan szépek az elérhetetlen álmok!
A mi időnkben gyakran szerettünk volna megszerezni bizonyos dolgokat, utazni, csodálni a világot, de azt mondták nekünk: „Akarni és lehetni – nem ugyanaz a dolog.” Ez a mostani valóság egyre érthetetlenebb a magamfajta számára, mert az ember semmibe veszi az örökbe kapott, Isten alkotta világ használati utasítását, nem is beszélve az erkölcsi normákról. A számítógépet naponta használom, de hiába magyarázza nekem bárki annak működési elvét, inkább foglalkozom a Szentháromság bonyolult értelmezésével, mintsem a bájtokra vadásszam.
Istenem – aggódnak manapság sokan –, miféle jövő vár az elkövetkező generációkra, ha nem lesz többé igazodási pont? Ezért is áll a kereszténység „keresztben” a világhatalomra törekvők szemében, mert mi, istenkövetők tudjuk, merre van az arra, és ebből nem engedünk. Elsődleges céljuk, hogy leválasszák az egyházakat az államról, de csak a keresztény egyházakról van szó; a buddhizmust, hinduizmust, iszlámot ez nem érinti. Egyértelmű, hogy ezek a szándékok egybeesnek a szabadkőműves páholyok mindenkori törekvéseivel, kiknek fő ellensége Krisztus egyháza, bárhogy is bujkálnak az igazság elől.
Nálunk az „élet fája” a kereszt függőleges szára, amelyen Jézus leereszkedett közénk, és vízszintesek az Ő karjai, amelyekkel átölel bennünket. Ez olyan, mint a kétszerkettő valósága, és minden más ideológiai nyomulás az Istentől kapott tudatunk befolyásolása. Ezért is érez egyre több hétköznapi ember úgy, hogy valamiképpen ki kellene szállnia ebből a mindent pénzre és sikerre alapozó, amerikanizált világból. Van egy alternatív, ideiglenes megoldás, mert az „El Caminó de Santiago” jó alkalom arra, hogy egy röpke hónap erejéig kiszálljon bárki ebből a mókuskerékből. Én megjártam három különböző útvonalát, és újra elindultam volna, ha nincs a koronavírus-járvány. A „caminózás” azt jelenti, hogy add át egészen magad az Útnak, amely Jézus apostola, Szent Jakab ereklyéihez vezet, és ezalatt zárd ki a külvilágot. Ez a testi-lelki élmény megéri a mindennapi fáradtságot.
Érdekes dolog, hogy ami odahaza nyögvenyelősen megy – például a rózsafüzér –, menet közben három után sem éreztem azt, hogy elég volt. Mert a természet arra ösztönöz, hogy imádkozz. Mert imádkozva gyorsan múlik az idő, fogy a távolság. Az „akarni és lehetni” lehetőségeit nem számba véve egyszer csak megszólalt bennem a „caminózni pedig muszáj”. Ily módon lapot húztam a tizenkilencre, és hetvennyolc évesen megterveztem az interneten az El Caminó egy ötszáz kilométeres szakaszát, Burgostól Santiagoig. Október elején Bécsből kétórás késéssel érkezett a Ryanair gépe Santander északi kikötővárosba, és sötét este vágtam neki a kétszázezres városnak szállás után nézni.
Két telefonom is volt: egy kis alapfunkciójú Nokia, meg egy eredetileg okosnak mondott másik, de navigáció, QR-kód, internetbank és egyéb applikáció nélkül, amely kétnaponként lemerült. Itt senki sem megy ki az utcára okostelefon nélkül. Azzal vásárol mindent, mindenhol, azzal kel és alszik, s már bankautomatát sem láttam a városban. Emiatt sok járókelőt kellett megkérdeznem ilyen-olyan spanyolsággal, míg megtaláltam a Szent Mártírok nevű zarándokszállást, ahol egykor már megszálltam, de ez alkalommal zárva volt. Minden nagy tervezettség ellenére sem jutott eszembe szállást foglalni otthonról, főként az első éjszakára. Kiderült, ide is elért az őszi, franciaországi poloskainvázió híre, ami magában is felér egy horrorral. További három panzióból is elküldtek, látva a nagy hátizsákomat, ami egyet jelentett számukra a poloskaveszéllyel, mert nem tudni, honnan jöttem.
Tíz óra tájékán akadt egy cellaszerű panziós szoba, mikor már elhatároztam, hogy megyek a parkba aludni, mert az itteni hoteleket nem lehet megfizetni. Erre buzdított egy járdán ülő koldus is. Másnap az ALSA buszpályaudvarán elővételben jegyet akartam váltani Burgosba, ahol megkezdtem volna a Caminó Francia-útját, de közölték velem, sajnos, ez csak online lehetséges, okostelefonnal vagy számítógéppel, vagy az ott található jegyautomatákon, ahol QR-kód szükséges. Egy német caminóstól hallottam, az úton másfelé is zárva vannak a tömegszállások, csak a hotelek, panziók üzemelnek, némelyike elkér akár kétszáz eurót is egy-egy szobáért. Ennek hatására eldöntöttem – szégyen ide vagy oda –, haza kell menni.

A nem várt bosszúságok ellenére szép élményeim is vannak. Péntek és szombat este a katedrálisban voltam szentmisén, ahol negyvenen lehettek, de se kántor, se ministráns, csak egy idősebb pap, akinek két indiai térségből jött fiatal rendi nővér segédkezett, szép érzést keltve bennem. Az a heti egyszeri járat, amivel csütörtökön érkeztem, vasárnap tér vissza, így kimentem a reptérre szerencsét próbálni. Volt is még négy helyük, egyenként negyven eurós alapárért, de készpénzzel vagy kártyával itt sem lehetett fizetni, hanem ahogy itt szokás: csak online. Ezért azt tanácsolták, valaki odahaza vegyen számomra az interneten repülőjegyet és küldje el a mobilomra.
Napközben a szobán a SIM-kártyámat az egyik kütyüből a másikba rakva az történt, hogy az egyszerűen leblokkolt, és a biztonsági kódot kérte, ami nem volt velem, így persze telefon nélkül maradtam. Másnapra beterveztem, hogy veszek egy új, spanyol „elöltöltős” SIM-kártyát, ám itt ilyet senki nem ad el, mert ez csak szerződéses alapon lehetséges, ami nem az én esetem volt. Azt tanácsolták, találjam meg az egyetlen, még létező nyilvános telefont, amely egy kacifántos nevű trafikban működik, amit fel is írtak egy cetlire. Erre a névre a járókelők csak csóválták a fejüket, de végül megtaláltam a magam caminós ösztönével. Onnan hívtam haza az unokámnak, vegyen nekem az interneten egy jegyet a Ryanair vasárnapi járatára, és küldje el oda, ahonnan majd üzenek neki.
Kerestem egy emberibb szállást, egy hostelt, amely egy bárral együtt üzemelt az egyik buszpályaudvar épületében. A szállásadó recepciós hölgy tabletjére az unokám röpke egy óra alatt elküldte a jegyet, és a hölgy ki is nyomtatta nekem. Vasárnap délután a reptéren, a beszállás előtt a légikísérő hölgy a rendőrökkel megerősítve közölte, sajnálják, de nincs elég hely mindenki számára a járaton, vagyis túllőttek a célon. Én viszont még felfértem.
A reptéren két olomouci nő – kiknek elmondtam az esetemet – azt mondta, olyan világos, mint a nap: a Gondviselés ujja van a dologban. Már akkor is harminc-harminckettő fokos hőség volt itt északon, amely további nyolc napig folytatódott, majd tíznapos esőzés jött, ami áztatta Caminót, s Madrid is víz alá került. Úgy tűnik, Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek.
Jóba Alajos
Fotó: A szerző archívumából