„Imádom a palatkait! Nagyon szép tánc, könnyű megtanulni, még neked is menne!” – mondta kacagva a tatai művészeti iskola rendezvényszervezője. Én meg néztem rá kikerekedett szemekkel, bólogattam okosan. Palatkai. Hát persze! Magyarpalatkai. Többször is hallottam már róla. A zenéről és a táncról egyaránt. De be nem vallottam volna a világ minden kincséért sem, hogy én még bizony nem hallottam muzsikosoktól játszani, s én még bizony nem láttam táncosoktól ropni. Akkor még. Aztán jött egy dunaszerdahelyi rendezvény, amin fellépett a Pántlika zenekar, és kezdésként lezavart egy palatkait. Ők vették el a palatkai-szüzességem! Örök hála érte! Ennek már idestova öt éve.

Naná, hogy rögtön szemet szúrt a plakáton a Pántlika neve! Gyorsabban és feltűnőbben, mint Oláh Gergő és Gáspár Győző fizimiskája. Ott a helyem – gondoltam azonnal, és felvéstem a naptáramba nagy, ákombákom betűkkel: XXX. Alistáli falunapok. És akkor beugrott egy jelenet az öt évvel ezelőtti dunaszerdahelyi eseményről. Egy korsó sörrel kínáltak, szívélyesen. Én szomjas voltam, sörrajongó, és akkor éppen sofőr. Lebiggyedt szájszéllel bámultam, ahogy a nekem kínált (ingyen!) sör eltűnik valaki más gallérja mögött. Majd legközelebb – nyugtattam akkor magam, majd ha újra palatkait játszik a Pántlika!

Hű, milyen közhelyes lenne most azt írnom, hogy öt éven át nem voltam olyan rendezvényen, ahol ez a zenekar fellépett volna! Dehogynem voltam! Például Komáromban, a Népzenész Találkozón. Csakhogy akkor böjtöltem. Vagy épp diétáztam, ki tudja már! Fő, hogy száraz hónapot tartottam, így csak a banda zenéjét élveztem, nem kísértem folyékony kenyérrel. Itt a remek alkalom! – ünnepeltem hát a komáromi vasútállomáson, felszállva a Csallóköz kék (Isten)nyilára, a Leo Expressre, úton Alistál felé. Gyakran használom ezt a vonatot, mert így sokkal szebb dolgokat is láthatok e kincses szigetből, nem csak a 63-as két útszélét. Azért azon sokszor elgondolkodom, vajon mire gondolhatott a költő, mikor ennek a vonatnak az „express” jelzőt adta?

XXX. Ügyes! Rendkívül ügyes döntés, jó vezetőre és fifikás gondolkodásra vall, hogy a harmincadik alkalmat római számmal jelezte a község! Így olyan ünnepélyesebb, tetszetősebb, úriemberesebb. Vagy éppen kalandosabb, titokzatosabb. A facebookon meghirdetett eseményre is jó volt ránézni: húzta a szemet. Nekem az X-faktor ugrott be róla legelőször, talán az „x”-ekben használt színkombináció és karakterstílus miatt. Mindenesetre egy újabb érv, ami meggyőzött, hogy jó helyre megyek, jó irányba tartok.

Be kell valljam, miután leszálltam az alistáli vasútállomáson, lelkesedésem némileg lelohadt. Az említett megálló ugyanis nagyon nincs bent a faluban! A google útvonaltervező szerint 3,6 km-t kellett megtennem a Boda Domokos Közösségi Házhoz, az Óvoda utcába, ami majdnem pontosan 50 percembe került. Nem tudom, rövidítettem-e valamelyest azáltal, hogy a temetőn keresztül sétáltam, nem a főúton. Mindenesetre több volt az árnyék, ami nagy ajándék volt a kánikulai melegben. Itt jegyezném meg, hogy az alistáli sírkert nagyon szép! Rendezett sírok, tiszta utacskák, sehol egy darab hulladék, de még nyesedék sem rondítja a képet.

Hogy mi volt az oka, hogy betértem az alistáli Fő utcán a Flamingo cafe bárba annak ellenére, hogy már csak pár percem volt hátra a falunap hivatalos megnyitójáig? Nos, elsősorban, hogy kitikkadtam, megszomjaztam, és a megállítótábla csapolt sörre hívta fel a figyelmet. A pult mögött Šoltis Máté Gabriella már csapolta is nekem a habos korsót, közben nem mindennapi birkapörköltről társalogtunk. Merthogy jár a Flamingoba egy igazi ínyencmester, Végh György, aki hortobágyi viseletben készíti el a pásztorok eme kiváló alföldi ételét, ami egyben hungaricum is. Ott, a cafe bár terasza mellett, nyílt tűzön, bográcsban. Ahogy illik, magyarosan, csípősen, fenségesen. Maradtam volna még, hogy tovább diskuráljunk a remek ételekről meg a hozzájuk passzoló italokról, de nem feledhettem Alistálra jövetelem célját, így pár gyors lépéssel átszaladtam a közösségi házba.

Horváth Tamás, Alistál polgármestere a Híd Európa szívében program keretén belül bemutatta a „Via Sancti Martni” projektet és zarándokutat. Erről bővebben a Remény hetilap 29. számában olvashatnak majd. A rendezvény vendége volt Biatorbágy leköszönő polgármestere, Tarjáni István is, aki településéről mesélt, és felelevenítette az Alistálhoz fűződő remek testvértelepülési viszonyt. A közösségi házban a látogatók megtekinthették a Szent Márton köpenye című rajzkiállítást, valamint a zarándokút információs paneljeit.

Közben a ház melletti udvaron, ahová egy pompás székelykapun keresztül lehetett bejutni, már javában tartott a zenei beállás. A közönség előbb a méltán híres Alistáli Művészeti Alapiskola néptáncos növendékeinek előadásában gyönyörködhetett. Őket követte az általam várva várt Pántlika koncert. A zenekarról érdemes tudni, hogy 1976-ban éppen Alistálról indult. Azóta már volt tagcsere, illetve növekedett is a létszám. A falunap első estélyén öten álltak színpadra: Boráros Pál hegedű, Kevicky Ödön brácsa, Szabó János nagybőgő, Renczés Balázs, a Bicskás zenekar prímása, illetve Vass Virág Sugi, aki énekhangjával kápráztatta a nagyérdeműt.

Mivel a Flamingoból a tulajdonosok „visszavárunk!” kiáltásával a fülemben érkeztem a közösségi házba, útban a vasútállomás felé még beköszöntem, és a lelkükre kötöttem, azonnal értesítsenek, ha érkezik a birkapörkölt megalkotója, hogy igazi ínyenc riporttal kedveskedhessek a Szabad Újság olvasóinak.

S hogy milyen volt a 3,6 kilométer visszafelé? Látványban első osztályú: kristálytiszta éggel, rajta egy-két repülőgép kondenzcsíkjával, pompázatos naplementével, káprázatos színekkel. Zavaró körülmény csak az tíz-tizennyolcezer szúnyog volt, amelyek a kukoricásból szálltak fel esti vadászatra, felcsillanó szúnyogszemekkel, mikor meglátták fedetlen bőrfelületeim. Alistálnak pedig kívánok további húsz fantasztikus falunapot, még ha az L nem is olyan menő leírva, mint az XXX.

fotó: a szerző