Misztikus hely az erdő. Mindenség a semmi közepén. A titkok földje, melynek kulcsa a kellően nyitott szív. Vannak emberek, akik csupán a fák sokaságát észlelik, ámulatba ejti őket a végtelen magasság, a megszámlálhatatlan levélmennyiség, vagy épp a madarak örömteli dalolása. Aztán léteznek olyanok is, akik sokkal mélyebb kapcsolatba kerülnek a smaragd birodalommal. Hallják a fák suttogását, érzik azt a mély, mindent legyőző energiát, amellyel rendelkeznek. A fák igenis élnek. Ha arra van szükséged, ölelnek, szeretnek. Segítenek, ha épp válaszokat keresel, megnyugtatnak, ha úgy érezed, összeomlott a világ körülötted. 

Egy éltes fűzfa a bizonyítéka annak, hogy bár zord és félelmetes a világ, mindig jöhet egy pillanat, amikor egy lélek önmagára talál. Elvétve hallani ősrégi históriákat, hihetetlennek tűnő történeteket: eltűnésekről, új életekről, változásokról. Emberekről, akik a lelkük legmélyéről szerettek, megtört árnyékként élő személyekről, akik az erdőben leltek békére. A fák mágikus erővel rendelkeznek. A levelek összesimulásának nesze igazi varázslat. A lecsörgedező harmat, ritka ékkő. Hallottam kósza beszédet, egy nőről, akinek bánata ezerfényű kristállyá változtatta a cseppeket. Ezért oly ragyogó a rengeteg a napfényben. Ritkán, az arra érdemesek, akár az erdő varázslatos lényeivel is találkozhatnak. Igéző, mélybarna szemű farkassal, kinek teste csupa sebhely. Fehér ordas, aki sokkal erősebb, mint gondolná. A ködös hajnalokon, a berek ébredésekor, hallani a csodaszarvas lépteit. Óriási hatalmú agancsos, aki szótlanul kísér egy új életbe.

Ki feszül föl a szivárványra

Töredék az egyik kedvenc versemből, egy sor a magasságról, ahová az ember ösztönösen vágyik. Hogy épp igazán, vagy csak átvitt értelemben, mindenki döntse el a saját szája íze szerint. Viszont ha olyan segítségre van szükséged, amelyet csak a „felhők közül“ lehet megoldani, ismerek egy megoldást: keress fel egy olyan céget, melynek az alpintechnika a szakterülete. Én is így tettem, igaz, engem inkább a kíváncsiság hajtott. Kár lenne hazudnom, ha egy hónapja kérdezik meg tőlem, hogy mit is jelent az alpintechnika, nem tudtam volna rá válaszolni. Az eszem értelmezte volna az idegen fogalmat, de hogy pontosan mi tartozik a hatáskörükbe, nem biztos, hogy tudtam volna. Az élet egyik szépsége, hogy minden nap van lehetőség valami újra, valami másra. A hétköznapokat nem mindennapi módon megélni. Egy pillanatra másnak lenni. Akár az alakváltók. Ki voltam én ott, akkor? Egy kevlárbetétes nadrágot viselő, menő kis favágó? A madarak gyémántjaként számontartott kolibri, akinek szíve ezerkétszázat dobban egy perc alatt? Vagy tán Paulo Coelho egérkéje?

Mellvért, sisak és pajzs …

De legalábbis láncfűrész és kötél. Egy átlagosnak tűnő napon épp egy fa tövében találkoztam a TopAlpin cég tulajdonosával, Páczer Tamással.

„Nagyjából tíz éve alapítottam a céget. A kezdetekben muzeális értékű házak tetejét újítottuk fel, kis ecsettel, kötélen lógva renováltuk a különböző ornamentumokat, oroszlánfejeket. Szinte nincs olyan templom a környéken, amely ne viselné magán a mi kezünk munkáját. De számos megrendelés érkezett külföldről is. Aztán egy idő után elkezdett – hogy is fejezzem ki magam – unalmas lenni az ablakmosás, a javítások. Elkezdtem gondolkodni, hogy mivel lehetne kibővíteni a platformot, és így jutottam el az arborisztikához. A favágás, illetve –ápolás sokkal érdekesebb, és az igazat megvallva nehezebb is.“ – meséli Tamás, miközben készülődik fel, a szél rebegtette térbe.

A számomra teljesen ismeretlen szituáció nem engedte, hogy ne szóljak oda, hogy: “aztán vigyázzon, nem ám leesik“. Természetemből adódóan az aggodalom végig ott motoszkált bennem. Pedig jelen írás főszereplője egyike azon férfiaknak, akik számára talán nincs is lehetetlen. Amolyan „ezen vagy ezzel“ típus. Egy valódi őrszem vagy tán angyal? Tamás ugyanis nem csak a magaslatok mindenhatója, de a tűz egyik katonája is. Akár a híres Flórián, kinek tetemét egy kitárt szárnyú sas védte. Voltaképpen ő maga is hasonlít a tollasok királyára, a világot szintén a felhők hazájából figyeli. Fiatal kora ellenére egy jól menő cég tulajdonosa, munkája precíz, jól átgondolt és jövőbe mutató.

A fák sem nőnek egymás árnyékában

Talán épp itt nyer majd értelmet a kissé spirituális, helyenként szentimentális bevezető. A fák sejtelmessége az, ami megadja e munka szépségét. „Ha felmész a tetőre, vannak fix pontok, egy öreg épületnél standot kell készíteni kötélből. Egy fa azonban kiszámíthatatlan. Minden ága másképp nő. Kell ismerni a súlyát, mekkora rönköt lehet a kötélbe dobni, nehogy elszakadjon. Sokkal bonyolultabb, többet kell gondolkodni. Ismerni kell a koronás óriásokat, melyik roppan el, melyiket lehet hajlítani. Visszaüt ám, ha az ember nem figyel oda kellőképpen.“

Vajon van a fáknak lelke? Hallani a hangjukat, ha kellően nyitott szívvel ülünk le a gyökereihez? Ott lakoznak-e a szellemek a földben, a vízben, az égben?

„Hiszek abban, hogy van ereje. Építő hatása. Volt már olyan, hogy elhívtak egy fához, és én mondtam, hogy szívesen segítek csinálni rajta egy redukciót, hogy biztonságos legyen, vagy be is kötöm a koronát, hogy ne szakadjon szét, de nem vállalom a kivágását. Elpusztítani egy közel 80 éves egészséges fát? Nem vállalnám azt a tisztséget.“ – tette hozzá Tamás.

A szó tiéd, a fegyver az enyém

A kulcs a bizalom. Hogy valakire mindennemű kétely nélkül bízod rá a törékenységed. Szinte átnyújtod magad. Na meg a kötelek, karabinerek meg hasonló, már-már zavarba ejtő eszközök. Az írás valóban az enyém lett, viszont a láncfűrész jó, hogy nem került a kezeim közé. El sem bírtam volna. Főleg a fán, hét méter magasban. Tamás számára ez sokkal inkább rutin, na meg jó pár tűpontos vágás. Én viszont, a levelek sokasága közt, egy teljesen új világba kerültem. Amolyan félelemmel megspékelt mámort éreztem. A szabadság édes ízét. Ezt látják minden egyes nap a madarak? A begyes mázlisták. Félem a magasságot. De nem azért, mert csúnyán megüthetném magam, hanem a kiszolgáltatottság miatt, hogy nem én tartom a kezemben az irányítást. Itt mégsem rettegtem. Talán a fa megnyugtató energiája segített, de az is lehet, hogy valami más. Nehéz lenne megmondani. Egyet viszont bizton állíthatok, azon a napon ismét rengeteget tanultam. Lehet, hogy biztonságos csomót még mindig nem tudok kötni, és nem fűrésszel fogok esténként rohangálni. Láttam viszont a természet varázslatát, az ágak halhatatlanságát a széllel szemben. Odaadó munkát. Higgadt kezeket. Megtapasztaltam a szél óvó cirógatását a hajamban.

Az írással én épp az álmomat élem, immár másfél éve. Ma is, és holnap is így lesz. Nem tudok elég hálás lenni ezért. Na meg a sok tanításért, hogy általa megismerhetem az embereket és a bennük lévő fényt. Ami igenis mindenkiben ott van.

Kérdezik-e majd, kik voltunk?

Végül is a dél-amerikai író egérkéje lettem, akit azonban nem egy sirály, hanem egy sas kapott a karmai közé, hogy megmutassa, miként néz ki a világ az égből, a felhők öleléséből. Én már ismerem a titkot, mit is jelent a valódi magasság.

fotó: a szerző, Páczer Tamás archívuma