Nyomasztó légkör járja be a kórházakat a maga fertőtlenítő-szagával és folyamatos csipogásával, így még felnőttfejjel is félelemmel telve lépjük át az ajtaját. Előre tartunk a fájdalomtól és ismeretlen beavatkozásoktól, sokan már a tű látványától is hazáig futnának. Van azonban egy osztály, mi a falakat díszítő képek ellenére az átlagosnál is több könnyáztatta arcot látott- a gyermekonkológia, hol rákos beteg kisgyermekek küzdenek az életükért emberfeletti erővel.

Ha léteznek igazi hősök, akkor ők egytől egyig azok. Hetekre, hónapokra, akár évekre is el vannak vágva a külvilágtól és ki vannak szakítva minden korábbi közösségükből. Ezeknek a gyerkőcöknek a barátaik között lenne a helyük, belefeledkezve a játékba- nekik azonban abban a másodpercben fel kellett nőniük, hogy megkapták az első diagnózist. Az önfeledtségét azonnal leváltották a végeláthatatlan kezelések, a gyerekszobát pedig a kórterem ridegsége.

Minden bent fekvő gyerkőc különböző, egy azonban megegyezik bennük: már egészen kicsiként megtanulják a küzdelem szó valódi jelentését. Bár jövőjük bizonytalan, nincs más választásuk, mint úgy dönteni: meggyógyulnak. Türelemmel viselik a folyamatos vizsgálatokat, gyógyszereket és terápiákat, s mindeközben csak egy reményfonálba tudnak kapaszkodni, minek végét senki sem látja. Megtanulnak tűrni, úgy, hogy sosem tudhatják, mi vár rájuk holnap, szüleik szemében pedig csak egyre gyűlő könnycseppeket látnak. Bár a kezelések hatására fizikailag legyengülnek, a lelkükben nyugvó erő megkérdőjelezhetetlen.

Korosztálytól függetlenül szívfacsaró látvány az, mi ezen az osztályon szemünk elé tárul. Néhány kórteremben szinte még babák fekszenek, kik beszélni még nem tudnak, a kanülök és csövek azonban már megszokott kis világuk részévé váltak. A kisiskolás gyerkőcök tanulni próbálnak, betegségükről azonban jóval több tudással rendelkeznek, mint bármely tantárgyról. S ott vannak a tinédzserek, kik szomorúan válnak meg hosszú, fényes hajuktól és kint rájuk váró barátaiktól. Ők már éppen kezdték megtapasztalni a fiatalkori szabadságot, mikor a legnagyobb ütést mérte rájuk az élet.

S ők mégis mosolyogva fogadják napról napra az ápolókat, az orvosokat és a lelkes önkénteseket, kik próbálják menteni a menthetőt. Megtanulnak együtt élni a félelemmel, és megtalálják a módját, hogy ebben a helyzetben is kicsit gyerekek maradhassanak. Úgy ismerik fel az élet valódi értékét, mint ahogyan arra a felnőttek sem képesek. Így nem meglepő, hogy mikor felteszik egy súlyosan beteg kislánynak a kérdést: „mit kívánnál egy jótündértől?”, hezitálás nélkül válaszolja: „semmit, mindenem megvan”.

fotó: Freepik