Portálunkon már korábban is írtunk a magyar gyökerekkel rendelkező világhírű filmszínészről, Tony Curtisről (1925–2010), most pedig a filmsztár 1994-ben megjelent önéletrajzából olvashatunk részleteket, mely szövegrészekben „Hollywood hercege” a szüleiről – a Mátészalkáról származó Schwartz Emánuelről, illetve a mai Felvidék területéről kivándorolt Klein Ilonáról – ír.

„Az apám hihetetlenül jóképű ember volt (…). Anyám kicsit hasonlított Pola Negrire. A kis Pola Negri hosszú utat tett meg. A szüleim és a múltjuk ma is csodálatos rejtély a számomra. Pár évezzel ezelőtt a lányom, Kelly meg én elmentünk abba a magyarországi kisvárosba, Mátészalkára (…), ahol az apám született. Láttuk a házát meg a zsinagógát, ahova kisfiúként és fiatal férfiként járt.

Az 1956-os magyarországi forradalom után ezt a zsinagógát bezárták, de egy öregembernél megvolt a kulcs, kinyitotta nekünk. Lyukas volt a plafon, madarak röpködtek odabent; gyönyörű, régi épület. A falon ott volt néhány rokonunk neve, akik nem élték túl a Holocaustot. Megrendítő volt.

Apám villanyszerelő akart lenni; apja, az én nagyapám szamaras kordéval vitte inasnak Mátészalkáról a majd háromszáz kilométerre fekvő Budapestre. Csakhogy amikor odaértek, a villanyszerelő műhelye épp zárva volt. Erre ahelyett, hogy visszabumlizott volna Mátészalkára, fogta a fiát, és beadta inasnak a szabóhoz, akinek a szomszédban volt a műhelye.

– De papa, én villanyszerelő szeretnék lenni. Nem várhatnánk holnapig?

–  Nem. Nekem vissza kell mennem, és ez a csacsi nem képes még egyszer megtenni ezt a távolságot. Másik meg nincsen.

Ezt nevezem végzetnek! Ez határozta meg apám pályafutását. Egész életét egy műhely ajtaján függő lakat és egy szamár gyönge lábai határozták meg.

Apám tehát 1921-ben Amerikába jött, és szabóként dolgozott. Igazából persze mindig is a szórakoztatóiparba szeretett volna kerülni, valamiféle előadói minőségben, bár azt sosem tudta eldönteni, hogy milyen műfajban. Egy nap a kezébe került egy amerikai magyar újság, és fölfedezett benne egy hirdetést. „Táncosokat keresünk, óránként egy dollár – holnap reggel tízkor”, és hozzá egy brooklyni cím. Másnap reggel bezárta a szabóműhelyt, mintha este volna.

Tisztán emlékszem rá, ahogy készülődik a meghallgatásra. Egyetlen jó, hajszálcsíkos öltönyét vette fel, nyakkendőt, mellényt, kamásnit, kesztyűt – fantasztikusan tudott öltözködni –, aztán közölte velünk, hogy ezennel betör a szórakoztatóiparba, és elment Brooklynba. Odaért a megadott címre, bement. Odabent egy magyar pasas ült.

– Úgy tudom, táncosokat keresnek – mondta apám magyarul.

– Milyen táncot ismer? – kérdi a pasas.

– Mindent.

– Tangózni tud?

–  Persze, hogy tudok tangózni.

– Foxtrott?

– Igen.

– Hát a boleró?

– Álmomban is.

– Rendben, akkor menjen oda hátra.

Hátrament.

– Vegye le a zakóját, akassza fel. Húzza le a cipőjét meg a zokniját. Lehúzta. Volt ott egy nagy kád, tele szőlővel. Fölgyűrték a nadrágszárát. Egy magyar zenekar csárdást játszott – ezek bort akarnak csinálni! De a kutya se ment volna el, ha ezt írják a hirdetésben: „Szőlőtaposó munkást felveszünk.” (…) Mivel az állt a hirdetésben, hogy „Táncosokat keresünk”, így jelentkeztek. Azt hiszem, az lett a vége, hogy elvállalta: óránként egy dollár rohadt nagy pénz volt akkoriban. Amikor a következő meghallgatáson megkérdezték tőle, hogy mi a foglalkozása, azt felelte: – Táncos vagyok. Abból élek, hogy táncolok.

Ez volt az apám. Nagyon szerettem.” (…)

„De sem ő, sem az anyám soha életében nem volt képes levetni magáról Európát. New Yorkban is európai környezetben éltek, a többi magyar között. Ez volt apám dilemmája. Egyszerűen csak áttelepült a magyarországi szabóműhelyből az amerikaiba.

De egy csomó dolgot nagyon szerettem az apámban. Az egyikre tizenöt éves koromban jöttem rá. Úgy gondolkoztam felőle: az apám egy magyar ortodox zsidó, aki szabóként dolgozik New Yorkban – amúgy elég érdekes egyéniség, aránylag visszafogott, sosem beszéli ki az érzelmeit. (…) Csakhogy a bal felső karján volt egy tetoválás, olyan, mintha egy címer lett volna. Alul egy felirat egészítette ki: A tudás: hatalom. Angolul volt odaírva, tehát már azután kellett csináltatnia, hogy átjött Amerikába.

Mindig izgatott az a mondat a karján. Szó szerint értelmeztem, bár nem értettem, tulajdonképpen mit akar mondani. Annyit azért tudtam, hogy nem az iskolában megszerezhető tudásról beszél, ezért az évek során mohón igyekeztem mindent megfigyelni magam körül. Lényegében ez volt az én igazi apai örökségem. A tudás: hatalom. Hogy ez a magyar úriember miért tetováltatta a bal válla alá, az számomra rejtély – egy micvó.” (…)

„A szüleim az Első Független Magyar Társaság tagjai voltak. Apám egy ideig az elnöke is lett. Nyaranta New Brunswickban, New Yerseyben vagy Brooklynban rendeztek pikniket. Emlékszem a papírtányéron szervírozott gulyásra, a szaladgáló gyerekekre. Csodálatosak voltak azok az emberek, – a színeik, a hangjaik, a szaguk.

Mulatok magamban, ha arra gondolok, hogy a gyermekeimnek olyan nagyszüleik vannak, mint Helen és Manny Schwartz. Amikor Kelly és Jamie, Nicholas és Ben, Alexandra vagy Allegra kinyitja a saját múltjához vezető ajtót, előmasíroznak ezek a magyar zsidók, készen arra, hogy rétest süssenek, és a Dunáról meg a boldogtalanságukról beszéljenek végeérhetetlenül.” (…)

Fotó: flickr.com