Volt egyszer egy fiatalember, úgy hívták Tamás. Tamás jóban volt a közelében élő kolostor szerzeteseivel, akikkel szívesen beszélgetett kiszakadva a hétköznapok mókuskerekéből. Tamás sokat küzdött magával, a világ dolgaival és kereste a nyugalmat elméjében. Egyik nap a szokásos módon találkozott a szerzetesekkel és elpanaszolta nekik, hogy bármit tesz folyton aggódik a jövő miatt és bántja lelkét a múltban elkövetett megannyi hibája. Az egyik mester megkérte, hogy tartson vele. A kolostor közelében volt egy kis tó, oda mentek. A mester átadott Tamásnak egy marék sót és arra kérte, hogy dobja bele a tóba. A férfi így tett, a só pedig eltűnt. Ezután a mester arra kérte őt, hogy igyon a tó vizéből, ami finom, friss volt. Tamás merített egyet az elviteles kávésbögréjével, amit még reggel csúsztatott a táskájába a nagy rohanás során. A szerzetes arra kérte őt, hogy ebbe a vízbe is tegyen sót. Ez már ihatatlanná vált, borzalmas íze lett a friss, finom víznek. A szerzetes látva Tamás fancsali ábrázatát azt mondta: „A só ugyanaz, de a víz mennyisége más. Az élet fájdalmai és nehézségei olyanok, mint a só. Az, hogy mennyire keserű az életünk, attól függ, mekkora a mi belső ‘tavunk’. Ha a szíved kicsi, minden fájdalom és sérelem nagy hatással lesz rád. Ha pedig nagy, akkor a fájdalom elvész benne, és a szíved megőrzi békéjét.”