Gyerekként elsődleges szocializációs közegünk a családunk. Itt tanuljuk meg, hogyan reagáljunk a világra, miképpen vélekedjünk róla és nem utolsó sorban visszajelzést kapunk nevelőink által a saját személyiségünkről is. Nincs tökéletes szülő és ez nem is várható el, hiszen még a legjobb szándékkal is okozhatunk mentális sérülést gyermekünknek. A tudatosság viszont segíthet abban, hogy ez a lehető legkevesebbszer történjen meg. Hoztam most egy párbeszédet, ahogy a gyermek megtanulja szüleitől, hogy ne bízzon az emberekben és inkább dolgozzon mindenki helyett. Ez pedig további problémákat okozhat későbbi élete során.

Szülő: Mindent nekem kell csinálnom.

Gyerek: Ne segítsek? Vagy a tesóm?

Szülő: Nem. Mondtam már, ÉN csinálok itt mindent.

Gyerek: De ha szomorúvá tesz miért nem engeded, hogy segítsünk?

Szülő: Mert mások nem úgy csinálják, ahogy én akarnám. Mindenki után meg kell csinálnom így is mindent mert senki nem csinál meg semmit jól. Nem értenek semmihez…

Amit ebből gyerekként tanulok: jobb ha mindent egyedül csinálok, az emberek csak elrontanak mindent, ne bízzak bennük. Addig járok a nyakukra, míg minden olyan lesz amilyennek én akarom. És majd azt érzik a hozzám közel állók, hogy bármit tesznek nem elég jók nekem. Ahogy én is ezt érzem nálad.