Egy vizsgára készültem. Jellemzően azt hiszem magamról, hogy kevés vagyok, hogy nem elég, amit tudok. Próbáltam minden nap magamba erőltetni a tudást, és ment is, de úgy éreztem ez még nem elég. Egy jó barátom, aki a téma szakértője megkérdezte, hogy segítsen-e? Kikérdezze az anyagot? Jeleztem felé, hogy értékelem a felajánlást, de még nem látom értelmét, mert nem tartok ott, ahol szeretnék. Mondta, hogy majd szóljak. Teltek a napok, majd három nappal a vizsga előtt szóltam neki, hogy itt az idő, lássuk mi a helyzet. Nem voltam elégedett magammal. Minden nap rengeteget tanultam de az anyag még mindig zagyva volt és nem láttam át az összképet. Próbavizsgákat csináltatott velem és meglepődve konstatáltam, hogy ez nem is megy olyan rosszul. Aztán összeadtuk a pontokat és két, majdnem jeles dolgozatot sikerült összehoznom. Szentül meg voltam győződve, hogy a tudásom még semmit nem ér, hogy még nem elég, hogy még nem vagyok elég jó.

Ezután este nekiálltam tanulni. Izzott az agyam, mint a villanykörte. Hatalmas erőlöketet kaptam. Nem a vizsgafeladatok által, hanem egy pozitív megerősítést szereztem arról, hogy ahol tartok, az már elég lehet a sikerre, hiába hittem, hogy nem. Azon az estén megtanultam, hogy lehet, hogy mi azt hisszük nem vagyunk elég jók, mert a maximumot akarjuk nyújtani, de az valamire már pontosan elég, csak lépnünk kell. Megtanultam, hogy nem szabad várni a megfelelő pillanatot, mert mi belülről teljesen másképp értékeljük a szubjektív valóságunkat. A pillanat éppen most van. Használjuk ki.