Az emberek életét fel szokás osztani korszakokra. Gyerekek vagyunk, aztán kamaszok, majd felnőtté válunk. Azonban van nekünk, embereknek az életünkben az a rejtélyes időszak a 20-as, 30-as éveink között, amit nagyon nehéz behatárolnunk.

The Butterfly Effect podcast sorozat egyik részében hallotam egy nagyon különleges gondolatsort, amikor felolvasták, hogy hogyan vélekednek, milyen érzések foglalkoztatják jelenleg a húszas éveikben járó fiatalokat. Ezeket a gondolatokat szeretném most megosztani: „Olyan fiatal vagyok, mégis olyan öreg. Annyi mindent kéne csinálnom, pihennem kéne. Bármit csinálhatok, amit csak akarok…, óvatosnak kell lennem. Felnőtt vagyok, de szükségem van segítségre egy felnőttől. Olyan okos vagyok, de mégis olyan buta. Elmegyek, de mégis azt érzem, hogy elhagytak. Annyira szeretnék újra gyerek lenni, de alig várom, hogy felnőjek. Rengeteg mindent csináltam már, és mégis semmit nem csináltam még. Egyedül szeretnék lenni, de mégis magányosnak érzem magam.” -Szerintem ezek a gondolatok tökéletesen összefoglalják azt a kettősséget, hogy milyen érzés a húszas éveinkben lenni.

Nagyon sok emberben ott van az az érzés ennyi idősen, hogy nem találja magát sem a gyerekek, sem a felnőttek világában, ami nagy bizonytalanságot okozhat és egyben kicsit rémisztő is lehet. Egyszerre vannak barátaink, akik még iskolába járnak és tanulnak, és vannak olyanok, akik férjnél vannak és gyereket nevelnek. Mi pedig nem mindig tudjuk a saját helyünket behatárolni, főleg akkor, ha folyton túl előrehaladva és túl lemaradva érezük magunkat s ráadásul a kettőt egyszerre. Ez fakadhat belső indittatásból, de fakadhat külső nyomásból is, hiszen ebben az időszakban is kapjuk a bírálatot  külvilágtól, s éreztethetik velünk, hogy szerintük hol kellene tartanunk az életben.

A felelősségvállalást ráadásul ebben az időszakban kezdjük el egyre élesebb helyzetekben megtapasztalni és alkalmazni, ami szintén egy ijesztő dolog lehet, főleg az elején. Gyerekként mindig azt kívánja az ember, hogy bár ne mondaná meg neki senki, hogy mikor és mit csináljon, mikor kell haza érnie és hogy ne kötelezze senki, hogy be kell-e járnia az iskolába.

Aztán amikor egyetemre, vagy munkahelyre kerülünk, hirtelen megtapasztaljuk, hogy senki nem szabja meg, hogy melyik órán kell ottlennünk, vagy nem szidnak le a szüleink, ha nem megyünk be a munkahelyünkre. A mi felelősségünk, ha nem járunk be és a következmények már más tálcán kerülnek elénk. És ezért itt, az élet küszöbén egyszerre vágyunk szüleink jóváhagyására és néha még a keretekre is, amit eddig ők szabtak, és egyszerre dühít is, ha mégis ezeket megkapjuk tőlük.

Véleményem szerint a legfontosabb az, hogyha mi is ebben az időszakában vagyunk az életnek, hogy legyünk elfogadással magunkkal és az élettel szemben is, higgyük el, hogy pont ott tartunk, ahol vagyunk, nem vagyunk lemaradva, nem vagyunk elkésve sehonnan és minden meg fog érkezni hozzánk abban a tempóban, amire mi készen vagyunk.

Azok számára pedig, akik már túl vannak ezen az időszakon és van egy ilyen élethelyzetben lévő ember a környezetükben talán az a leghasznosabb gondolat, hogy legyenek ők is türelemmel és próbálják a támogatásukkal, figyelmükkel követni ezeket az embereket, hiszen ők is átmentek ezen az időszakon.

fotó: pixabay