Az egyháznak mindent meg kell tenni a béke eléréséért és azért, hogy az emberi pusztítás, rombolás és öldöklés minél hamarabb befejeződjön – mondja az ukrán-orosz háborúról a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspöke. Géresi Róbert ugyanakkor úgy látja, hiába hivatkoznak még ma is sokan a keresztyén értékekre, az egyházak társadalmi megbecsültsége egyre csökken. A református egyház vezetőjét interjúnkban személyes útkeresésről, létszámában zsugorodó gyülekezetekről, a felvidéki magyar reformátusok sokszínűségéről, a szolgálat iránti elköteleződésről és arról is kérdeztük, szabad-e az egyháznak politikai kérdésekben megnyilatkoznia.

Ha jól tudom – mai szóhasználattal élve –, pályaelhagyónak számít. A műszaki-mérnöki pályát hagyta el a lelkipásztori hivatás kedvéért. Hogyan történt mindez?

Noha egy erős református hagyományokkal rendelkező faluban, Kisgéresben születtem, sokáig valóban úgy voltam vele, hogy nem a lelkészi, hanem műszaki-mérnöki pályán indulok el. Műszaki beállítottságú voltam, a matematika és a fizika érdekelt elsősorban. Nem volt tehát kérdés számomra, hogy a királyhelmeci gimnázium és az érettségi után a pozsonyi műszaki egyetemre jelentkezzek. Fel is vettek, és tulajdonképpen itt, Pozsonyban született meg bennem a döntő fordulat. A pozsonyi egyetemista éveim alatt ugyanis kapcsolatba kerültem egy református ifjúsági közösséggel még Mikó Jenő püspök lelkészsége idején. Ennek a közösségnek köszönhetően formálódott át az életem, és vett olyan irányt, hogy a teológia felé indultam el. 1988-ban felvételiztem a prágai teológiára. Abban az időben szinte kivétel nélkül Prágában tanultak a felvidéki református teológusok. Így lettem tehát teológus, a teológia elvégzése után pedig református lelkipásztor. Volt tehát az életemben egy rövidebb útkereső időszak.

A keresztyén ember tapasztalata, hogy a Jóisten sokszor nem közvetlenül, hanem az ember életében később meghatározóvá váló személy által közvetíti az ő üzenetét és akaratát. Ki vagy kik gyakorolták önre a legnagyobb hatást ebben az útkereső, majd az ezt követő időszakban?

A pozsonyi éveimben egy fiatal keresztyén család fogadott be magához – nemcsak a szó fizikai, hanem lelki-szellemi értelmében is. Ez akkor nagyon sokat jelentett – különösen hitem formálódása és megerősödése szempontjából. A teológiai tanulmányaim során pedig a diáktársak jelentették azt a közeget, ahol hitemet még inkább megélhettem, és ahol mindez a legnagyobb természetességgel kibontakozhatott. Egy kis kollégiumban voltunk összezárva, aminek nagy közösségformáló ereje volt. Megismertük egymást, sokat vitatkoztunk, beszélgettünk. Különböző helyekről érkeztünk, mégis egy nyelvet beszéltünk. Ezeknek az éveknek az ereje meghatározó számomra, és el kell ismerjem, hogy mindez a mai napig megmutatkozik a lelkészi szolgálatomban. Nem véletlen, hogy mindmáig szoros baráti és testvéri kapcsolatban állok az egykori teológustársaimmal. Ha tehát a prágai évekre gondolok, akkor nem egy személyt, hanem ennek a közösségnek az erejét emelném ki. Egymás hite által tudtunk formálódni és hitben erősödni. Nagy ajándéka ez az időszak az életemnek.

Van-e ebből az időszakból olyan fontos és meghatározó vezérigéje, amely azóta is végigkíséri a lelkészi szolgálatát?

A bibliaolvasó ember élete során sok-sok Igét kap, ami átlendítheti élete egy-egy nehezebb szakaszán vagy éppen megerősítheti hitében és örömében. Jól emlékszem, hogy pozsonyi vívódásaim közepette Lukács evangéliumának meghatározó történetei voltak azok az igei üzenetek, melyek megerősítették bennem, hogy a lelkészi pályára elhívást kaptam.

Két és fél évvel ezelőtt választották meg a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház püspökévé. Megválasztása után azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a püspöksége előtti időszaknak a legnagyobb eredménye a Kárpát-medencei óvodahálózat kiépítése volt. A jövő feladata pedig – tette hozzá – az lesz, hogy ezeket a megépülő vagy megújuló épületeket, intézményeket lélekkel töltsék meg. Hogy állnak ezzel a munkával, sikerült ez a küldetés?

Összesen huszonnégy olyan református intézményről – óvodáról és bölcsődéről – van szó, amely a program kapcsán megépülhetett. Szeretném kihangsúlyozni, hogy ezek az intézmények nemcsak a református egyházat, hanem az egész felvidéki magyar közösséget szolgálják. Vannak olyan települések, ahol már jó ideje teljes kapacitással működnek ezek az intézmények és vannak olyanok, ahol nemrég történt meg az épület átadása, vagyis az intézmények még mindig felfutóban vannak. Ha azonban az egész hálózat feláll, mintegy ezer gyermek lesz gondjainkra bízva (ez a létszám jelen pillanatban hétszáznál jár). Azt gondolom, hogy ezt a számot nem szabad lebecsülnünk. És ha innen nézzük, akkor elmondhatjuk, hogy sikerült lélekkel megtöltenünk ezeket az intézményeket. Amikor azonban korábban erről beszéltem, nemcsak a nyers számokra gondoltam, hanem arra is, hogy az itt dolgozó pedagógusokat összefogjuk, az oktatói-nevelői munkában pedig szakmai segítséget nyújtsunk nekik. Ezeknek a törekvéseinknek is van már számos eredménye: például most ősszel is szervezünk pedagógusainknak egy olyan kétnapos továbbképzést, amely során nemcsak a pedagógusszakmát érintő, de hitbéli kérdéseket is meg tudunk beszélni egymással.

Összesen hány pedagógust foglalkoztatnak?

Ha minden helyszínen elindul az oktatói-nevelői munka, akkor az intézményhálózatban több mint kétszáz óvodapedagógus fog dolgozni. Ez lényegében azt jelenti, hogy további kétszáz lelkészünk van. Ami egyúttal arra is rámutat, hogy kiépült egy olyan, az egyházzal párhuzamos struktúra, amely szolgálati szempontból legalább akkora jelentőségű munka mint a lelkészség vagy a gyülekezeti szolgálat. Nagyjából tehát ugyanannyi pedagógusunk van, mint lelkészünk, és ez hatalmas nagy ajándéka az Istennek. Egyházi közösségünk feladata, hogy szeretetben segítsük az ezekben az intézményekben dolgozó pedagógusokat és szeretetben foglalkozzunk az ide járó gyermekekkel.

A nevelői munkában hogyan jelenik meg az, hogy ezek az intézmények szellemiségükben is keresztyén intézmények?

Fontos kiemelnem, hogy nem egy felekezeti intézményhálózatról beszélünk. Pedagógusaink sem feltétlenül reformátusok, vannak köztük más felekezethez tartozók is. Ugyanígy: minden gyerek számára – felekezettől függetlenül – nyitottak ezek az intézmények. Tehát nem egy szűken értelmezett felekezeti óvodahálózatot működtetünk, hanem egy keresztyén alapokon álló hálózatot. A keresztyén értékek és a nemzeti közösségünk örökségének továbbadását ugyanakkor komolyan vesszük, fontos elemei a nevelői munkának és a gyermekekkel való foglalkozásoknak – vagyis az intézmények mindennapi életének.

A program indulásakor sokan féltették a gyülekezeteket, hogy lesz-e elegendő gyermek, lesz-e elegendő forrása a helyi református közösségeknek az intézmények fenntartására. Ma már kijelenthető, hogy ez egy példa nélküli sikertörténet?

Igen! Persze azt a hamis látszatot sem akarom kelteni, hogy ne lennének nehézségek. Azt viszont teljes meggyőződéssel kijelenthetem, hogy ezek a nehézségek nincsenek arányban azzal az örömmel, amit ez a szolgálat hozott magával, és azokkal a lehetőségekkel, amiket ez kínálhat az egyházunknak. A nehézségek egyébként is azért vannak, hogy azokon túllépjünk. Persze vannak olyan helyek, ahol nehezebben tud vagy tudott elindulni egy óvoda vagy bölcsőde, és vannak-voltak olyanok, ahol ez könnyebben ment. Egy biztos: amikor 2017-ben, a Kárpát-medencei óvodaprogram elindulásakor ráléptek erre az útra, a gyülekezetek tisztában voltak a buktatókkal, rövid és hosszú távú nehézségekkel, ám a szolgálat iránti elköteleződés ezeknél is erősebb volt.

2019-ben új egyházfinanszírozási rendszer lépett életbe Szlovákiában. Ennek a tapasztalatait ma már szintén le lehet vonni. Megfelelően rendezte az egyházak anyagi helyzetét az új törvény?

Messzebbről kezdeném a válaszadást, hiszen Szlovákiában 2019-ig egy olyan törvény szabályozta az egyházak életét, amely még 1949-ben született. Gyakorlatilag hetven éven keresztül egy, a kommunista ideológia által meghatározott törvény foglalkozott az egyházakkal a rendszerváltást követő harminc évben is. Ez egy nagyon áldatlan helyzet volt. Időszakonként voltak egyeztetések a felek – az állam és az egyház – között arról, hogyan lehetne kezelni ezt a kérdést, de soha nem volt meg a politikai akarat és a szándék a változtatásra. Történt ez annak ellenére, hogy a környező országokban sokkal bátrabban hozzá mertek nyúlni ehhez a témához. Talán a magyarországi tapasztalatok az olvasók számára ismertebbek, de a liberálisnak tekintett Csehország példáját is megemlíthetjük, ahol az elmúlt harminc évben ezt a kérdést sokkal méltányosabban kezelték, mint Szlovákiában. Az a 2019-es törvénymódosítás tehát, amely a történelmi egyházak javaslatait figyelembe véve és azok támogatásával született meg, nagyon időszerű volt. Nagy eredménye, hogy a források felhasználásában az egyházak szabadabb kezet kaptak. A korábbi rendelkezések gyakorlatilag megbénították az egyházakat ezen a téren. Persze egy sor másik kérdéssel, mint például a kárpótlások ügyével az új törvény sem foglalkozik, ám ennek ellenére – ha a nagy egészet nézzük – a korábbihoz képest előrelépésként értékelhető. Hozzá kell tegyem, hogy a világjárvány és az ukrán-orosz háború okozta gazdasági nehézségek miatt a törvényre ráférne egy – a lényeget, vagyis a törvény magját nem érintő, de mégis fontos – módosítás, és ezt a történelmi egyházak kezdeményezték is, azonban a második olvasatban ez a folyamat a parlamentben elakadt. A szlovák kormányválság pedig egyelőre – nagyon úgy tűnik –, hogy egy jó időre el is napolta a módosítás elfogadását.

Az, hogy a drasztikusan megváltozott gazdasági környezet a törvény néhány elemének felülvizsgálatát követeli meg, nem szorul különösebb magyarázatra. Az viszont annál inkább, hogy a módosítás ennek ellenére sem történt meg. Mi az oka ennek?

Véleményem szerint egészen különös helyzet állt elő Szlovákiában. Hiszen miközben a társadalom nagy része fontosnak tartja az egyházak által hirdetett alapvető keresztyén értékeket, és erre gyakran hivatkozik is (hozzáteszem: ezt a politikusok is előszeretettel megteszik), addig mintha az egyházak alacsonyabb társadalmi megbecsülést élveznének, mint az indokolt lenne. Érzékelik ezt a politikai szereplők is, így különösebb kockázat nélkül tehetik félre az egyházzal kapcsolatos ügyeket.

Az imént az egyházi ingatlanok kárpótlásának rendezetlenségére utalt. Az egyházi javak visszaszolgáltatása Szlovákiában sem teljesen, sem részlegesen nem valósult meg. Olyan kérdés ez, amelyet az egyháznak – ha reálisan tekint a helyzetére – el kell engednie és az ez irányú követeléseit fel kell adnia, vagy van itt még keresnivalója?

Nem mondunk le semmiről, még akkor sem, ha ennek jelen pillanatban nincs is nagy realitása. De nem is tehetjük ezt meg, hiszen az elvett ingatlanok nem is az egyetemes egyház, hanem a gyülekezetek vagyonát képezték, és a gyülekezeteink ragaszkodnak ahhoz, hogy amit az őseik – jellemzően adományokból – létrehoztak, felépítettek, azt valamilyen formában visszaszerezzék. A református egyház tehát ezt a kérdést nem engedheti el, és nem is fogadhatja el a jelenlegi helyzetet. A kárpótlás egyébként a beneši dekrétumok következtében elkobzott vagyonok esetében sem történt meg – itt is volna feladata az államnak, hogy az egyházi javakat visszaszolgáltassa. De ne legyünk igazságtalanok: volt néhány épület, amit visszakaptunk az államtól, csakhogy azok zömében teljesen használhatatlan, romos állapotban voltak, így nem is lehetett velük mit kezdeni.

A legutóbbi, 2021-es népszámlálási adatokból azt látjuk, hogy a korábban mintegy 100 ezres felvidéki református közösség tíz év alatt 85 ezer főre csökkent. Az egyház vezetése hogyan értékeli a számokat?

A népszámlálási adatok alapvetően mindig pillanatfelvételt mutatnak az egyházak lélekszámáról, helyzetéről. Ezeket az eredményeket már csak ezért is kellő higgadtsággal kell végiggondolnunk és elemeznünk. A fogyás és a templomba járók számának csökkenése tény, de erről a lelkészek, a gyülekezetek, a presbitériumok saját tapasztalatból is tudtak. Azokon a vidékeken ugyanis, amelyeken református gyülekezetek működnek, továbbra is jelentős a belső és a határon túlra történő elvándorlás. Ez és más negatív demográfiai mutatók – például a születések alacsony száma, az elöregedés, a halálozások magas száma – egyébként is markánsan jelen vannak a felvidéki magyarság és így a felvidéki magyar reformátusok életében. A megfogyatkozás tehát tény, de némileg biztató, hogy a belső egyházi nyilvántartás alapján messze nem olyan jelentős, mint az első látásra a népszámlálási adatokból kiolvasható. Ennek alapján 50-60 ezer embert tartunk nyilván reformátusként, ezek olyan emberek, akik konkrétan bekapcsolódnak az egyes gyülekezetek életébe és azoknak aktív tagjai. Ebben az összevetésben nem tapasztalható akkora arányú csökkenés, mint amire a népszámlálási adatokból következtetni lehetne. Azt ugyanakkor el kell ismernünk, hogy évente kétszer annyi temetés van, mint amennyi keresztelő az egyházunkban, és ez ma már tendencia, nem csak egy-egy év kirívó adata. Ez önmagában is mutatja, hogy mi a helyzet és szembesít a valóságos számokkal. Másik oldalról nézve azonban gyülekezeteinkben él az egyház, a gyülekezetekben szolgálunk. Nagy örömmel tapasztalom, hogy a lelkészi közösség, a presbitériumok, a gondnokok mindent megtesznek annak érdekében, hogy a református gyülekezetekben, istentiszteleteken, gyülekezeti alkalmakon, hittanórákon vallást tegyenek hitükről és annak mélységéről, ezzel is megszólítva azokat, akik leendő tagjai lehetnek gyülekezeteinknek. Csak egy szám mindehhez: a nyári szünet két hónapjában négyezer gyermeket táboroztattunk, ami véleményem szerint egy nagyon jelentős létszám. Ezekben a napközis táborokban igyekeztünk a keresztyén hitet és egy kis magyarságtudatot csöpögtetni a ránk bízott gyermekek szívébe. Az a közösség, amely négyezer gyermeket képes összegyűjteni, azt bizonyítja, hogy életképes. Bízom a Jóisten oltalmában, hogy az a munka, ami az egyházunk gyülekezeteiben és intézményeiben folyik, jó földbe hullik, növekedésnek indul és gyümölcsöt terem.

Ahogy korábban már utaltunk rá, mintegy kétszáz lelkész szolgál a református egyházban a Felvidéken, van viszont háromszáznál is több gyülekezet. Van-e az egyháznak stratégiája, megoldása az egyre aggasztóbb méreteket öltő lelkészhiányra?

Ebben az összefüggésben nagyon hasonló a helyzet az egész Kárpát-medencében, vagyis ez nem csak egy felvidéki sajátosság. A Magyarországi Református Egyházzal közösen meghirdettük, hogy ez a mostani kalendáriumi év a lelkészi hivatás éve legyen. Elindítottunk közösen egy olyan folyamatot, amely abba az irányba próbálja terelni a fiatalokat, hogy válasszák ezt a szép hivatást. Szembesülnünk kell azonban azzal, hogy vannak olyan vidékek, ahol a lelkészhiánnyal nagyon komolyan számolni kell. Persze nem csak ebben az évben szeretnénk ezzel a kérdéssel hangsúlyosan foglalkozni és nem csak kampányszinten, hanem átfogóan és hosszútávon. Be kell tudnunk mutatni ennek a hivatásnak a szépségeit és örömeit. Mindezeket fel kell tudnunk mutatni azoknak, akik érzik magukban az elhívást, hogy a lelkészi hivatás útjára lépjenek. Tudjuk, hogy az Úr meghallgatja az imáinkat és bízunk benne, hogy küldd szolgatársakat, mert ahogy a jól ismert bibliai igéből tudjuk: az aratnivaló sok, a munkás pedig kevés.

Zavaros világban élünk és ez a szomszédunkban, Ukrajnában dúló háborúval csak még inkább fokozódott. Ebben a helyzetben sokan azt is várják az egyháztól, hogy az ehhez hasonló társadalmi-politikai kérdésekben is útmutatást nyújtson az embereknek. A kérdés nem az, hogy az egyháznak meg kell-e szólalnia, hanem az, hogy mit kell mondania és mit kell képviselnie.

Egyetértek: az egyháznak minden jelentős kérdésben meg kell szólalnia, és azt hiszem, hogy minden jelentős kérdésben meg is szólal. A kérdés csak az, hogy melyek azok a csatornák, amelyeken keresztül megszólalhat. Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban a református egyház azonnal, már a háború kitörése napján lépett. Egy nappal azután, hogy megérkeztek a háború kitöréséről szóló hírek, mi már válságstábot állítottunk fel. Olyan lelkészek voltak ennek a tagjai, akik Kárpátalján jó kapcsolatokkal rendelkeznek: tisztában voltak azzal, hogy egy ilyen konfliktusban mivel és hol tudunk valódi segítséget nyújtani. Egyházunk szeretetszolgálata szinte azonnal adománygyűjtést szervezett és a magyarországi diakóniai szolgálattal közösen egy korábban soha nem látott – mondhatni történelmi nagyságú – adakozás valósult meg ennek nyomán. Nagyon sokat segítettek azok a gyülekezeteink is, melyek földrajzilag közel vannak az ukrán-szlovák határhoz – már akkor is, amikor az állami segítség még sehol sem volt. Egyrészről tehát elmondhatjuk, hogy a diakóniai szolgálatunk jelmondata („Jutalmam, hogy tehetem”) jegyében segítettünk a bajban. Másrészről azt is világossá kell tegyük az emberek számára, hogy az egyház mindig csak a békéről és a megbékélésről beszélhet. Az egyház mindig csak a béke oldalán állhat. Azt kell hirdetnünk, hogy mindent meg kell tenni a béke eléréséért és azért, hogy az emberi pusztítás, rombolás és öldöklés minél hamarabb befejeződjön.

Szeptember 30-án választások lesznek Szlovákiában, amely – mint minden eddigi választás – a felvidéki magyarság számára különös téttel bír. Ebben a kérdésben is elvárható az egyháztól, hogy ugyanolyan határozottan formáljon véleményt, mint a háborúval kapcsolatos kérdésekben? Egyáltalán: az egyháznak mi a dolga a politikával?

A keresztyén embernek mindig fel kell vállalnia azokat az értékeket, amiket saját életére nézve érvényesnek és igaznak tart. Úgy gondolom, hogy ugyanígy kell eljárni akkor is, ha ezek az értékek a társadalmi érdekérvényesítés kérdését érintik. Meg kell tehát szólalnunk, nem maradhatunk csendben, ha azt tapasztaljuk, hogy az emberek útmutatást várnak tőlünk. Igaz ugyan, hogy nem vagyunk szociológusok, nincsenek egzakt adataink a társadalom állapotáról és hangulatáról, de emberek között szolgálunk, és érzékeljük, hogy az emberek rendkívül csalódtak a politikában és a politikusokban. Nagy a kiábrándultság. Ez leginkább abból táplálkozik, hogy az elmúlt bő egy évtizedben nem volt, vagy legalábbis nem volt megfelelő szintű a felvidéki magyarság érdekképviselete a szlovák parlamentben. A politikai megosztottság az embereket elkeserítette, és ma már nem egyszerű ebben a helyzetben arra biztatni őket, hogy a múlt csalódásai ellenére menjenek el, vegyenek részt a választásokon, és szavazzanak azokra a jelöltekre, akik a magyarság érdekeit képviselik. Nekünk azonban a többi között mégiscsak az a feladatunk, hogy – ha ezt igénylik – segítsük őket bölcsen dönteni. A bölcs döntés pedig az, hogy ha nem a széthúzás, hanem az összetartozás irányába teszik le a voksukat. A felvidéki magyar közösségnek szüksége van a politikai érdekérvényesítés eszközére. Enélkül ugyanis a lemorzsolódás, az elfogyás csak gyorsulni fog – ebből a szempontból csak negatívan tudom értékelni a helyzetet. Ugyanakkor Isten gondviselésében reménykedve bízom abban, hogy létrejöhet egy olyan politikai erő, amely ezeket a kedvezőtlen folyamatokat képes megállítani és visszafordítani.

Vannak erre jó példák a Kárpát-medencében. Például Erdélyben vagy a Délvidéken, ahol mindez többé-kevésbé megvalósult.

Így van. Az erdélyi és a vajdasági magyarság meg tudta magát úgy szervezni, hogy az érdekképviseletét ellátó politikusok akár az adott ország kormányában is szerepet vállalnak. Nagyon fontos az, hogy ezeket az eredményeket a közel félmilliós felvidéki magyarság is elérje, ezért mindenkit arra bíztatok, hogy szeptember 30-án jó döntést hozzon. Az egyházban szolgáló lelkészek szinte kivétel nélkül ezen a véleményen vannak, és bár látjuk a nehézségeket, de reménységben vagyunk.

Az idén 100 éves volt a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház, amely Pozsonytól Királyhelmecig egy nagyon sokszínű közösség. Ezt a száz évet és ezt a közösséget ugyan egy kényszerhelyzet hozta létre, de az évtizedek alatt saját identitással rendelkező közösséggé nőtte ki magát. Hogyan látja, mi ennek a közösségnek a legfőbb ereje?

Egyrészről hálát kell adnunk az Istennek, hogy még mindig vagyunk, és hogy száz éven át megtartott minket. Másrészről valóban sokszínű közösség vagyunk, hiszen például a keleti régiókban vannak szlovák gyülekezeteink is, melyek történelmileg szlovák gyökerekkel rendelkeznek. De régiónként is különbözünk, más-más néplélekkel rendelkezünk: más egy bodrogközi gondolkodása, mint egy mátyusföldié vagy akár egy csallóközié. De ezekért a különbségekért szintén hálát adhatunk az Úrnak, hiszen nem kell uniformizálni: ezeket az örökségeket tovább kell vinnünk és éltetnünk. Erősségünk pedig egyértelműen abban áll, hogy bizonyságot tehetünk Isten szeretetéről és kegyelméről. Több mint háromszáz településen vagyunk jelen, és nem egy olyan falu vagy város van ezek között, ahol a református templom és a református parókia a felvidéki magyarság utolsó bástyái. Ebből a szempontból is kiemelt szerepe van a református egyháznak.

Végezetül engedjen meg még egy személyesebb kérdést. A püspöki tisztség egy meglehetősen sokrétű feladatkört kíván meg. Mi az, amit mindebből a szívéhez leginkább közelállónak talál, és mi az, ami leginkább nehezére esik vagy ami leginkább fárasztja?

A hetekben Kolozsváron jártam, és az ottani teológia jeles professzora azt kérdezte tőlem, vannak-e álmatlan éjszakáim, amire azt feleltem, hogy nincsenek. Talán azért sincsenek, mert püspökségem előtt tizenkét éven át Fazekas László mellett püspökhelyettesként, a Zsinati Tanácsban pedig, amely tulajdonképpen az egyház kormányzata, húsz éven át szolgáltam. Nagyon örülök annak, hogy kitűnő munkatársak vesznek körül. Valódi közösséget alkotunk. Ezt a közösségi munkát és összefogást szeretném kiemelni, hiszen minden nehézség és véleménykülönbség ellenére testvéri közösségben tudunk szolgálni és bizonyságot tenni. Ezt egy csodálatos ajándéknak tartom. Feladatomnak tekintem, hogy minél több embert bevonjak az egyházi szolgálatba és azt, hogy ebben a testvéri lelkületben tudjunk tovább szolgálni.

 Langschadl Mátyás

fotók: reformata.sk