„Nem azt kell várni, hogy visszatérjen. Azt kell szeretni, aki el sem megy.” – ez az idézett jött szembe velem ma az internet böngészése közben. Csodálatosan találó gondolatnak tartom. Hogy miért?

Az életben sokszor előfordul, hogy olyan emberekhez ragaszkodunk, akik már nem igazán vannak jelen az életünkben – érzelmileg vagy fizikailag eltávolodtak, de mi mégis várjuk a visszatérésüket. Ez a hozzáállás azonban megnehezíti, hogy észrevegyük azokat, akik mindig ott vannak mellettünk, és valódi figyelmet, törődést adnak nekünk és teljességgel részei életünknek. Amikor valakitől folyamatosan várjuk, hogy újra belépjen az életünkbe, elfelejtünk a jelenre koncentrálni. A túlzott ragaszkodás nemcsak fájdalmat okoz, de önértékelési problémákhoz is vezethet: úgy érezhetjük, hogy nem vagyunk elég fontosak vagy értékesek, ha az illető nem tér vissza. Az ilyen helyzetekben érdemes átgondolni, hogy miért kapaszkodunk valakibe, aki már nem akar részt venni az életünkben, és arra összpontosítani, hogy ki az, aki mellettünk van, és akivel kölcsönös, támogató kapcsolatot tudunk kialakítani. Fontos, hogy megtanuljuk értékelni azokat, akik jelen vannak, és aktív szerepet játszanak a mindennapjainkban. Az őszinte kapcsolatok és a valódi érzelmi jelenlét sokkal többet ér, mint az, ha valakit arra várunk, hogy visszatérjen. Ahhoz, hogy boldogabbak legyünk, el kell engednünk a múltat és szeretnünk kell azt, aki mindig mellettünk áll