A kényelmes konyhánkban üldögélve, frissen főzött kávét szürcsölgetve, elmélázva a nyár kellemes emlékeiben a legtöbb embernek eszébe sem jut a világ másik pontja: ahol nem jut elegendő étel az asztalra, az utcára csak rettegések közepette vagy éppen a halállal kézenfogva lép ki az ember, sőt, mondok még megrázzóbbat, a halálhoz hozzászokva és azt elfogadva lép ki; vannak helyek, ahol napokig nincs villany, ivóvíz, állandó a szirénák fülsiketítő hangja, mennydörgésnek hitt robbantások néhány kilóméterrel odébb. Aztán jön a rút valóságra való feleszmélés. Hisz ez nem is a világ másik pontja, ezek a dolgok itt vannak a közelben, a szomszéd veteményesében. 2022. februárjában kitört egy konfliktus melyre Európában nem volt példa a második világháború óta. Persze a háború nem egyik napról a másikra robbant ki. Előzményei visszavezethetőek egészen 2014-re és az azóta eltel néhány évre. A legtöbb olvasó most biztosan megrémült egy újabb háborús elemzéstől tartva, pedig szó sincs erről. Én most nem a dandárok néhánykilóméteres előrenyomulásáról fogok írni, nem is a dróncsapásokról, de még csak nem is a Leopardokról. Sokkal inkább az átlagemberről, aki a saját bőrén tapasztalta meg a háború szörnyűségeit. Georg Spöttle, Magyarország egyik legismertebb szakértője a nyár néhány napját Kelet-Ukrajnában töltötte, a Donbasban. „Egy biztonsági konferencián vettem részt, aholszóba került Niger is, és, hogy mi a helyzet a puccs után, az új kormánnyal, milyen erőviszonyok alakulnak ott ki. Nagyon érdekes volt, ugyanis a világpolitika aktuális biztonsági kérdéseiről beszélgettünk.“ – kezdi meg a beszélgetést Georg, aki éppen a konyhában tartózkodik, és még a nagy főzések közepette is szakít egy kis időt a beszélgetésünkre. Mint megtudtam a két napos konferenciát követően jutott el a Donbasba, pontosabban Donyeckbe. „17 órás autóút után jutottunk el a szállásunkra, ami szinte rommá van lőve, tehát nincs egy ép ablaka, belövések nyomai, repeszek nyomai láthatóak mindenütt. De a városban is egyértelműen láthatóak voltak a harcok nyomai, sehol nincsenek ablaküvegek, kirakatok, súlyos háborús károk minden négyzetméteren.“ Annak ellenére, hogy a városban folyamatosan hallani, ahogy a két fél tüzérsége lövi egymást, és a front is csak néhány kilóméterre van a fronttól, az emberek próbálják élni a mindennapjaikat, bejárnak a munkahelyükre, eljárnak dolgozni. „Szívszórító látvány“ emlékezik vissza Georg, „még a katonák is elsírják magukat.“ Beszélgetésünk során azt is megtudtam, hogy Donyeckben egy nap kétszer van csak lehetőség ivóvízhez jutni: reggel 7 és 8 között, illetve este is egy órára. Nincs mobiltelefonhálózat, az internet is csak ritkán működik, „egy 5 perces videót 8 órán keresztül töltöttem fel“. „Átlagos, hétköznapi emberekkel találkoztam, akik önszántukból öltöttek egyenruhát, mert úgy döntöttek, hogy szeretnék megvédeni a földjüket, a hazájukat és főleg a szeretteiket. A háború akarva akaratlanul a mindennapi élet részévé tud válni, úgy kell berendezkedned, hogy a bolt ekkor és akkor van nyitva, leszaladsz, megvásárolod, amire szükséged van. Nem marad más, mint a remény, hogy túléled, és a borzalmaknak hamar vége lesz“. Arra a kérdésemre, hogy mi volt a legmegrendítőbb történet, amit hallott, vagy amivel találkozott a következőket mondta: „egy családi házat találat ért. Két gyerek halt meg abban a házban, egy 16 éves lány és egy 7 éves kisfiú“. Ekkora mindketten egy pillanatra elhallgattunk. A harcok a néma áldozatokat. 

A néhány napos látogatása során Georgnak sikerült eljutnia Mariupolba is, ahol saját bevallása szerint a legszörnyűbb helyzetek uralkodtak. Ugyan a front már messze elhagyta a várost, a heves harcok óriási pusztítást hagytak maguk mögött. „Az egész város a szó szoros értelmében szét van lőve. Mariupol olyan, mint egy második világháborús film, aztán jön a pofon, hogy ez nem is díszlet. Ez a valóság.“

Kiss Barbara

Fotók: wikipédia