George Orwell egy igazi zseni. Művében abszolút egyszerűséggel ábrázolja a kommunista diktatúra elemeit. A regény legszebb komponense az elvontságában rejlik: mégpedig az állatok hatalomgyakorlásában. Az, hogy a vezető épp egy disznó bőrébe lett bújtatva, pedig már csak a jéghegy csúcsa, vagy épp a mindenség csattanója. A vasárnapi rege főszereplője Mollie (esetünkben Dollie), a buk(tat)ott egészségügyi miniszternő.
Igen, ő az, aki nem igazán tudott dolgozni, a patájának nem smakkolt a kétkezű munka. Állítása szerint annyira leterhelték a tennivalók, hogy az utóbbi fél évben csupán egyszer volt alkalma meglátogatni a „lovászfiút” (szépségszalont). Hát igen, ez már csak ilyen, a páciensek sem jutnak el az egészségüket ápoló, életüket meghosszabbító kezelésekre, műtétekre. Mollie számos hibát követett el az igavonás során, az egyik fő buktatójának a „kockacukor és szalag” iránti vágya bizonyult. Imádta a reflektorfényt, naponta jelentek meg posztok a tevékenységeiről. Némelyikkel igencsak kivívta a polgárok ellenszenvét, illetve közutálatát.
Sokkal inkább volt az állam hostesse, mintsem egészségügyi minisztere. Való igaz, hogy az utóbb említett részleg az egyik, ha nem a legnehezebben kezelhetők közé tartozik. Széles körben érintett benne a társadalom, nem szükséges követni a híreket vagy épp elemzéseket sem, hisz az emberek a saját bőrükön is tapasztalják a kialakult vagy jobbára nem létező helyzeteket. Omladozó falak, több hónapos várakozási idő, munkaerőhiány, méltatlan, kiszolgáltatott állapotok minden oldalról, a trencséni kórház, Pentás ügyek… a végtelenségig lehetne folytatni a hiányosság elszavalását. Nem ér ujjal mutogatni, de Mollie nem sokat tett, hogy az átlagember végre láthassa a fényt az alagút végén. Habár, nézőpont kérdése.
Az igazág az, hogy Mollienak jól ment a sörényének mutogatása, azonban az általa vezetett pozíció problematikája túlmutatott a csillogásán. Hiába járt négy lábon, megbotlott. Hogy erre rásegített-e az Állatfarmon élő jószág bármelyike, az már egy másik história tárgya.