Bevallom, fogalmam sincs, hová fajult Farkas József – Jocó története. Addig még megvan, hogy narancssárga Consol márkájú írógépen pötyögtetett két ujjal. Meg rémlik egy utalása a csajokra, a fiatalságára (hozzátéve mindenféle udvarlási forma nélkül, hogy Jocó a ránézésre kortalanok táborát erősíti) meg a szenvedélyre. De aztán már terelődött meg oszlott a figyelmem. Így aztán – bármennyire szeretem is hallgatni a Hagyományok Háza Hálózat Szlovákia vezetőjét, Jocó hangja aláfestés maradt a kis színpadon hangját a gesztenyefák felé bátran kieresztő népdalénekes lányka mellett.

Igen, ismét a színek fesztiváljáról írok pár sort! Már tavaly is feltűnt, hogy a Szlovákiai Magyar Táncháztalálkozó az érzékekről szól. Vagy inkább az érzékek csiklandozásáról. Aki részt vett rajta, biztosan észrevette ugyanazt, amit én is.

Kezdjük rögtön a helyszínnel: Komárom, Tiszti pavilon. Május közepe, verőfény, kora nyári hőmérséklet. A természet burjánzik, a gesztenyefák hatalmas leveleikkel próbálnak árnyékot tartani. A gondos városi kertészek rendbe ültetett virágjai mintha festékrobbanáson estek volna át.

Félreértés ne essék: a Tiszti pavilon udvara más napokon is káprázatos. De amikor a Táncháztalálkozó van, akkor minden felerősödik! A színek még élénkebbek, a hangok bujábbak, az illatok kábítóak. Lányok egymásba karolva korzóznak, énekelnek. Fiúk nagybőgőt cipelnek, kalapba tollat tűznek, szoknyáknak udvarolnak.

A színpadon – természetesen – pompás népzene. Egymást váltják a fellépők, a legjobbak legjobbjai. Az előző napi Táncpódiumos fellépők itt is megjelennek, fergeteges gálaműsorral ajándékozva meg egymást és Komáromot. Közben sült kolbász illata lengi be a teret, gazdát cserélnek néptáncos kellékek, cipők és csizmák, viseletek és bőrtarsolyok.

Gyermekek kézimunkáznak az árnyékban vagy fajátékokkal szórakoznak a Isten drága, forró égiteste alatt. Bent, a díszteremben táncház. Csalisok mindenfelé: összekapaszkodva, tánclépést lesve, forogva, vidámkodva.

Az esti gálán minden hely foglalt. Ha kétszer ekkora lenne a nézőtér, kétszer ennyien lennének, és akkor is minden hely foglalt lenne. Fokozhatnánk. De csak a létszámot, mert a hangulat már a tetőfokán. Mintha túl akarnák szárnyalni egymást. Mintha nem lennének tisztában vele, hogy mindannyian tökéleteset nyújtanak. De még akarnak! Még többet, még jobban! Hogy a közönség még jobban tapsoljon, még büszkébb legyen a csodálatos magyar néphagyományokra: a népzenére, népdalra, néptáncra.

Látod, Jocó, ide jutottam. Fergeteges gálaképhez, pedig eleinte csak arról akartam írni, hogy amikor „rettenetesen lelkes és rohadtul fiatal voltál”, két ujjal pötyögtél a narancssárga Consol írógépen. Speciel abban biztos vagyok, hogy a lelkesedésed jottányit sem változott. Ahogy nem fog azoknak a fiataloknak sem, akik a Táncháztalálkozó révén Komáromba látogattak, és megajándékozták a várost az év legszínesebb fesztiváljával.

fotó: a szerző