Jó két hónapja jelent meg a Szabad Újságban a zsélyi Bőhm Andrással készült beszélgetésem, Aggódik a zsélyi magyarság megmaradásáért címmel. Kérdésemre, hogy mivel őszintén szívén viseli a zsélyi magyarság megmaradását, miben látja a magyarság fogyásának okát, röviden csak annyit mondott, hogy: „Zsélyben nincs működő magyar közösség. “
Annyit fűzött még hozzá: „Hogy hogyan és mikor jutottunk ide, talán nem ennek a beszélgetésnek a témája. Szerintem túl kevés az a zsélyi polgár, aki ezen a téren tudna, és akarna tevékenykedni. “
Azóta is fülemben cseng lesújtó megállapítása a zsélyi magyarság helyzetét illetően.
Régi barátságunk okán Bőhm Andrással hosszú évek óta gyakran találkoztam, és otthonukban egy csésze kávé mellett meghánytuk-vetettük, hogy miként lehetne fellendíteni a faluban a magyar kulturális életet. Elképzelésekből, ötletekből nem volt hiány, akadt jócskán, csak a megvalósításuk akadozott, ütközött gyakran akadályokba, mégpedig emberi tényezők miatt. Sokszor hallottam Andrástól, hogy elfogad minden életképes ötletet, csak legyen, akivel hozzáfoghatna megvalósítani, megszervezni. Számos kezdeményezését kísérte érdektelenség, ami egy időre ugyan kedvét szegte, de aztán újra meg újra próbálkozott új kezdeményezésekkel. Legtöbbször kevés sikerrel.
Nevéhez fűződik a helyi március 15-i ünnepség megszervezése. Ment is ez néhány évig, de abbamaradt. Egy alkalommal jómagam is jelen voltam az ünnepségen, ahol örömmel láttam, hogy szlovák iskolába járó kislányok, fiúcskák magyar verseket szavalnak. Örömömbe vegyült némi üröm is, amikor az egyik kislány a szavalat után a mellettem ülő anyukájához futott, és halkan kérdezte: „Mami, kedy ideme domov? (Anyu, mikor megyünk haza?) Mire az anyuka: „Vydrž, o chviľu ideme “(Bírjad ki, mindjárt megyünk.)
Évekkel ezelőtt javasoltam Andrásnak, hogy jó volna szervezni Zsélyben vasárnapi magyar iskolát azoknak a szlovák iskolába járó gyerekeknek, akik odahaza még magyarul beszélnek szüleikkel, de érdekes módon a testvérükkel legtöbbször már szlovákul. Már nem emlékszem pontosan, hogy hány családot szólított meg, de nem igazán mutattak érdeklődést a vasárnapi magyar iskola iránt.
Bőhm Andrással való legutóbbi beszélgetésem óta egyfolytában azon töröm a fejem, mi az oka, hogy nincs működő magyar közösség Zsélyben, ahol a 2021-es népszámlálás adatai szerint a közel 1200 lakosból mindössze csak 132-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek, viszont magyar anyanyelvűnek azért ennél jóval többen?
Majdnem tíz évvel ezelőtt Csáky Károly jeles néprajzkutató és helytörténész tollából tartalmas írás jelent meg a Felvidék.mán, Képek Zs. Nagy Lajosról és a zsélyi magyarokról címmel.
Ebben bepillantást enged Zsély lakosságának statisztikai adataiba, melyeknek részletezésétől most eltekintek, de a lakosság magatartásával, nemzetiségi hovatartozásának megnyilvánulásával kapcsolatban hivatkozik Danczi Lajosra, a falu hajdani nagy műveltségű plébánosára, aki 1975-ben egyik kéziratos munkájában többek közt így jellemezte a zsélyieket:
„Zsélyben a szlovák állam favorizálja a szlovák nyelvet: a gyermeksereg az óvodától szlovák iskolát látogat, szlovák állampolgárrá nevelődik. Felnő, szlovák is lesz, magyar is lesz. Itt az államhatóságot nem akarja sérteni, bosszantani; kedvezményeit élvezni akarja: szlovák. Amott a falu hagyományait, családi nevelését, őseit nem akarja megtagadni: magyar. Szlovák társaságban szlovák, magyar társaságban magyar. Ért hozzá. Szlovákiában szlovák, Magyarországon magyar. Egyik napról a másikra, /…/ Ennek a népnek ezt a tulajdonságát nem lehet kétszínűségnek nevezni, kaméleon-természetnek, inkább kétéltűségnek. Nógrád két néptömb súrlódási határán fekszik, s ők érintkeznek az egyik tömb népével is, a másik tömb népével is. Mind a két tömbben érvényesülni akarnak. Az ő nemzeti hovatartozásuk nem szilárd és nehéz szikla, hanem könnyű és gyenge por, falevél… sodorja a víz, kergeti a szél. Nagyon is tapasztalják a történelmi viharok kegyetlenségét, azért ingatagok és alkalmazkodók. “
Danczi Lajos 1962-től 1969-ig szolgált Zsélyben. Azokban az években a jelenleginél még erősebb lábakon állt a magyarság, egy ideig még működött magyar kisiskola is.
Apropó, iskola… Bőhm András egy internetes portálon 2017-ben „Néhány szó, szóra érdemes zsélyieknek“ címmel publikált cikkéből idézek: „ A zsélyi iskolában tiltják a magyar nyelv használatát. A diákok és felnőttek is egyformán, csak szlovákul beszélhetnek, köszönhetnek egymásnak. Tudom, ez ott nem mindenkinek elve, de vannak pedagógusok, és szintén szülők, akik ezt így kívánják, vagy egyenesen megkövetelik. Ellene szólalni senki sem mer, így aztán marad egy állapot, amelyik a 21-ik században elképesztő.
Valamiféle ellenszenv egy pedagógust még olyan szélsőségre is ráviheti, hogy a szülőket arra biztassa, hogy otthon se beszéljenek a gyerekkel magyarul, mert akkor nem fog tudni jól szlovákul, rossz tanulmányi eredményei lesznek, és nem fog tudni érvényesülni. (Így aztán az úgy néz ki, hogy a kétnyelvű polgár, az kevesebb, rosszabb, mint az egynyelvű!!!) Ezek nem túlzott állítások s nem kitalált dolgok. Biztonság kedvéért, csak egy konkrét esetet említek. Gyereknapi kültéri játékok közben egy kislány a labdát magához kérte, s kiáltott, hogy: „ide, ide. “Erre a felügyelő tanítónő megállította a játékot, oda parancsolta a lánykát s közölte vele: Veronika, ja nerozumiem tvojej reči. “Olyan szigorral, hogy ha én lettem volna a Veronika, lehet, hogy ijedségemben be is pisilek. Hát, hogy akarja az ilyen iskola az európai demokratikus elveket, a kultúrát, megértést terjeszteni? Pedig ez mind az iskola programjában föl van sorolva. “
Mit lehet erre mondani? Csak annyit, hogy a zsélyi iskola jó táptalaja az otthon talán még magyarul beszélő szülők – akiknek többsége szintén szlovák iskolába járt – gyermekeinek totális elszlovákosításának. Holott magyar tanítási nyelvű iskolába is járathatnák gyermeküket, mégpedig az alig 10 kilométerre fekvő Ipolyvarbóra, ahol a Mikszáth Kálmán Alapiskola gyermekhiánnyal küszködik. Mert a vonzáskörzetéhez tartozó falvakból viszonylag sok magyar gyerek jár a zsélyi szlovák alapiskolába. Sajnos, hogy fordítva még csak véletlenül sem!
A zsélyi emberek 90 százaléka római katolikus. Templomukat Szent Imre tiszteletére szentelték. A helyi plébánián már évek óta szlovák pap szolgál. Régebben, magyar és szlovák nyelvű istentiszteleteket egyaránt tartottak. Ez annak tudható be, hogy korábban magyar, vagy magyarul is jól beszélő papok működtek a plébánián.
Érdemes újra idézni Bőhm András fent említett cikkéből: „Amikor a besztercebányai püspök Zsélybe jött, kültéri mise volt. Persze, kizárólagosan szlovák nyelven, még a szokásos leckeolvasás sem volt magyarul. A püspök szóvá tette, hogy a magyar hívők csak gyéren énekelték a szlovák énekeket, és megoldásnak ajánlotta, hogy kell nekik venni elegendő szlovák imakönyvet. Az fel sem vetődött benne, hogy talán jó volna, ha a hívek a saját nyelvükön is énekelhetnének egy ilyen szabadtéri ünnepélyes misén. Mert ha nem, azt gondolhatja a világ, hogy talán már nem is vagyunk. A nagyszombati érsek, mons. Ján Sokol még olyanabb. Azt, hogy a zsélyi parókiára kétnyelvű papot kértünk tőle, olyan sértésnek tartotta, hogy ezért az egyházból való 4 kitagadással fenyegetett. /…/ Azonban az, hogy az egynyelvű pap kérésünk ellenére nem tart Zsélyben Szent Istvánkor szentmisét, hogy a Szent Vendel körmenetet nem támogatja, de egyenesen ellenzi, az már konkrétan és nagyon negatívan érint, mert itt élünk egymás mellett s legalább hetente találkozunk, azon felül Krisztusban testvérek vagyunk.
A Szent Vendel ünnep pedig Zsélyben nem csak egyházi ünnep, de évszázados tradíció. Úgy érzem, hogy a nyelvünket, a kultúránkat, múltunkat szándékosan bántják, nyomják el, egy helytelen és káros, nemzeti büszkeségnek mondott elv nevében. Pedig a katolikus püspöknek vagy papnak a kisebbség elfogadtatásában, a hívek erre való vezetésében kimondottan lehetőségei vannak. Az evangélium szerint, Jézus Krisztus tanítása alapján és az egyház elveiből kifolyólag, egyenesen küldetésük. “Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, Zsélyben a gyakorló katolikusok többsége magyar vagy magyar anyanyelvű. Nemde megérdemelnék, hogy kétnyelvű papjuk legyen?!
Jó példaként említem, hogy Nagykürtösön, ahol a magyarság aránya három százalék körül mozog, immár hosszú-hosszú évek óta minden vasárnap délután van magyar mise. Köszönhetően a járásban működő magyar, vagy magyarul is beszélő papoknak, akik felváltva járnak misézni a nagykürtösi templomba. Hadd tegyem hozzá, 20-30-40, mikor mennyi magyar hívő részére.
A magukat magyarnak valló zsélyiek többsége bizony már nyugdíjaskorú, élükön Bőhm Andrással. Aki nyolcvan felett is elszántan, de esetenként szélmalomharcot folytat szeretett faluja magyarságának elzsugorodása ellen. Csáky Károly fentebb említett írásának végén felteszi a kérdést: „tud-e még új hajtást növeszteni itt a magyar élet fája? “A közel tíz évvel ezelőtt feltett kérdés óta tovább romlott a magyarság helyezte, mert, Bőhm András tűpontos meghatározása szerint, nincs működő magyarság.
Azt már én teszem hozzá, félő, hogy már nem is lesz. Kár, hogy kevés zsélyi magyar olvasta, ha egyáltalán olvasta valaki, Reményik Sándor Templom és iskola című költeményét, melynek lényege az alábbi két sorban foglalható össze:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!