Ami gyermekkoromban Vitéz László volt, az lett felnőttkoromra a Kuttyomfitty. A Paprika Jancsihoz hasonlító derék magyar gyerek, aki „Szervusztok, pajtikák!” köszöntéssel üdvözölte lelkes közönségét, arra tanított, hogy lehet beszélni az ördöghöz, lehet győzködni, kérni, hízelegni neki. Ám végső soron a leghatásosabb, ha az ember megmutatja a kormos képűnek, hol a helye. Emlékszem, gyermekként még sokszor riogattak bennünket a ördöggel. Ha csak a csoki fogyott, de az ebéd nem igazán. Ha rendetlenség maradt játék után. Ha nem szóltunk, hová megyünk, meddig leszünk. Vagy ha a Jó Isten ádáz ellenségéről volt szó. Talán ezért is szerettem oly nagyon Vitéz Lászlót (mögötte szorosan Kemény Henriket), mert az Isten meghosszabbított keze volt, felvértezve pedagógiai célokból használt, kemény, nehéz, tudatmódosító eszközzel.

Azóta sokat változott a világ, manapság már a gyermekek sem hisznek az ördögben, ha mégis, már nem félnek tőle. Másféle mesékre van szükség, másféle tanításokra. És ahogyan elnéztem Kamocsán is az óvodások arcát, szemét, nyugodt szívvel jelenthetem ki: a Kuttyomfitty Társulat „belenyúlt a tutiba”. Aki még nem ismerné őket, elárulom, hogy többnyire két tagja van: Dobsa Fodor Mónika és Dobsa Tamás. A csallóközi Ekecs településen élnek, társulatukat 2011-ben alapították.

Azt a célt határozták meg, hogy olyan gyermekműsorokat készítsenek, ami nemcsak táncos (elsősorban népi elemekkel dúsított) élményekkel látja el a kicsiket, hanem néprajzi, zenei és irodalmi ismeretekhez is juttatja őket. De most gyorsan ellent is kell mondanom saját magamnak, hiszen már hosszú sorok óta csak a legifjabb korosztályról írok. Pedig a Kuttyomfitty nem szűkíti a határokat, előadásaikat ugyanúgy szánják a felnőtteknek, sőt a szépkorúaknak is. Hát persze! Előadásaik mondanivalója mindenkinek szól.

Azok az értékek, melyek (nem is annyira) rejtve vannak bennük, nemtől és kortól függetlenül, hasznára válhatnak bárkinek. Hiszen a történetek, bár meseszerűek, úgy is vannak előadva, szólnak a jóságról. A hitről. Arról, hogy szorgalommal és odaadással köveket, sziklákat lehet megmozgatni. Szólnak az álmokról és azok megvalósításáról. A szerelemről és a hűségről. Nincs ugyan bennük palacsintasütővel való csapkodás, ám van pattogós, pörgős néptánc, amikor a csizma talpa csattan akkorát, mint anno a „fegyver” Vitéz László kezében.

Így volt ez Kamocsán is, a magyar költészet napján. A helyi óvodában Az elvarázsolt királykisasszony történetét adta elő a Dobsa házaspár. A mesejáték interaktív volt: a gyerekek a legtündéribb módon vettek részt az eljátszásban. Csak a példa kedvéért említem meg a kislányt, aki – miután a királyfi (Dobsa Tamás) sopánkodva fel-felkiáltott, honnan, kitől szerez ő magának jegykendőt – bátorítóan biztatta a színész-néptáncost, hogy nyugodtan kérjen tőle: megadja neki szívesen!

A darab tartalmát természetesen nem írom le. Keressék meg a Kuttyomfitty Társulatot, látogassák meg a honlapjukat, ahol bővebb információt is találnak. De élőben a legjobbak! Vidámság és kacagás, alkalmanként akár a meghatottság könnyei is jellemzik az előadásaikat. Egy műhelytitkot mégis elárulok: Dobsa Tamás pontosan a kamocsai előadás napján, azaz a költészet napján, József Attila születésének napján ünnepli saját születésnapját. Kívánok számára sok egészséget, erőt és kitartást, még ezrekben mérhető előadásszámot, és Isten bő áldását. És kívánja neki mindezt e cikk szerzője, aki pedig Freddie Mercury születésének napján jött évekkel később a világra.

fotó: a szerző