Kosztolányi Dezsőt (1885–1936) a Nyugat első nemzedékének egyik legkimagaslóbb formaművészének tartja számon a magyar irodalomtörténet. Ez mellett a XX. századi magyar líra, valamint széppróza legnagyobb alakjaként is emlegeti őt irodalmunk.

Kosztolányi Dezső gazdag irodalmi örökségében, melynek központjában főképp ismertebb regényei – Nero, a véres költő, Pacsirta, Édes Anna stb. – és versei – Akarsz-e játszani?, Boldog, szomorú dal, Költő a huszadik században stb. – állnak, sokak számára kevésbé ismert, ám rendkívül értékes novellái is megtalálhatók, melyek mélyen megérintik az olvasót és gazdagítják a magyar irodalmi kánont.

Amíg kor- és pályatársát, Babits Mihályt „poeta doctusnak” (tudós költő) nevezik, addig őt „homo aestheticusnak” (esztétikai ember – a szépség e felfogás szerint előrébb való, mint a mindig megkérdőjelezhető egyetemes igazság eszménye). Kosztolányi Dezső továbbá a l´art pour l´art (öncélú művészet) apolitikus képviselőjeként is örökre bevéste magát a magyar irodalombi kánonba.

Költői, írói, műfordító, esszéista, kritikus, valamint újságíró tevékenységével kivívta mind kortársai és pályatársai, mind az azt követő évtizedek, valamint napjaink olvasói és irodalomtörténészei elismerését egyaránt. Műveit még ma is előszeretettel olvassák és elemzik.

Kosztolányi irodalmi munkássága kezdetétől egészen élete végéig írt novellákat. Novelláiban érzékletesen megfigyelhető a kor filozófiai gondolatmenetének hatása. E műveiben felfedezhető többek közt a freudizmus is. A freudizmus egy pszichológiai irányzat, mely Sigmund Freud osztrák neurológus és pszichiáter lélektani elemzéseire épül.

Fő koncepciója, hogy az ember az erkölcsi tudatával ellenkező vágyait elfojtja, tudat alá süllyeszti, de az ehhez hasonló ösztönök révén tovább hatnak a lelki életére. Freud elméletei nemcsak Kosztolányira, hanem az akkori kor neves szerzőire is ugyanúgy nagy hatással volt. Még Kosztolányi unokatestvérére Csáth Gézára is, kinek novelláiban szintén fellelhetők a Freud alkotta elképzelések.

Kosztolányi korai írói pályának legismertebb novelláskötetei a Boszorkányos mesék (1908), a Páva (1911), a Bolondok (1911), valamint a Beteg lelkek (1912). 

Ám Kosztolányi „valódi” novellisztikája az 1930-as években bontakozik ki igazán. 1936-ban megjelenik a Tengerszem című novellás kötete, mely témaként a gyermekkor traumáit dolgozza fel. A mű fő koncepciójaként a gyermek, illetve a felnőtt világot ütközteti. A kötetben a lélektani realizmus olyan remekművei találhatóak, mint a Fürdés, A kulcs és a Kínai kancsó. Az érett író itt már túllépi a szecessziós és a látomásos elbeszélőmódot, valamint kiteljesíti a freudi tanok hatását.

A kulcs című novella egy családról szól ahol az apa egy kishivatalnok és csak a családja szemében válhat naggyá. A műben a véletlennek is fontos szerepe van, valamint a szembesülés és a megalázás mellett a becsmérlés is valamilyen szinten jelen van. A történetben megfigyelhető az irónia fogalma is, mely a teljes szövegen érződik.

A Fürdés című novellát lényegretörő, rövid, valamint feszes szerkezet hatja át. A főszereplő egy kisfiú, aki megbukik a latin vizsgán, így pótvizsgára kényszerül. Szülei parancsára minden napot tanulással kell töltenie. A műben a cselekmény tragikussá alakul. A novellában a „fürdés” szó egyfajta szimbólumnak tekinthető.

Az Esti Kornélt Kosztolányi Dezső leghíresebb novellaciklusaként tartja számon a magyar irodalom. Kosztolányi 1925 és 1933 között vetette papírra Esti Kornél kalandjait, melyek két kötetben jelentek meg. Esti Kornél alakja az 1933-as Esti Kornél című kötet mellett (18 fejezet formájában), a már említett 1936-os Tengerszem című kötetben szerepel. Utóbbiban már fejezetekre tagolás nélkül, az egyéb novellák között találhatók Esti Kornél kalandjai (17 novella + 1 rövidtörténet).     

A műben a címszereplő Kosztolányi fiktív alteregójának tekinthető. A novelláskötet első fejezete szerint ugyanis a főhős az író „alakmása”, énjének és alkatának az a része, melyben lázadó hajlamai gyökereznek. Ám polgárrá válva, a társadalmi normákba és szokásokba belehelyezkedve „vissza kellett fognia”. Az alteregó „segítségével” a tudatalatti álmok, szándékok, ösztönök, illetve vágyak megfogalmazhatóvá válnak.

A főszereplő, Esti Kornél tarja össze a novellaciklust. A főhőst Kosztolányi már mindjárt az első fejezetben ismerteti. Esti Kornél alakja az az énje Kosztolányinak, amely szembefordul a „polgári énjével”. A polgári énje ugyanis beilleszkedő, komfortista és a haszon érdekében megalkuvó. Ezt az énjét az ésszerűség és a gyakorlatiasság vezérli. Míg Esti Kornél alakja ezzel szemben kívülálló és lázadó. Fantáziája, valamint álmai alapján cselekszik. Életét pedig kalandként éli meg. 

A nyitóképen Kosztolányi Dezső és Harmos Ilona a fiukkal, Ádámmal 1918 körül (Fotó: Wikipédia)