Útmutató bordélyházba jelentkező nőknek. Jelentkezzen a főorvosnál! A kapitány előtt személyesen megjelenjék, hogy a kéjnők sorába beírják! Csak olyan kaphat türelmi bárcát, aki személyazonosságát igazolja! A bárcát, ha bordélyba lép, akkor a tulajdonosnak adja, ha külön lakásban lakik, akkor magánál tartja! Ily bizonyítványok nélkül kéjelgést űzni nem szabad!

Komárom városának híres-neves polgárai, azok közül is legalább hatvan, akik a szűk térre befértek, meredtek előre, bogarászva a Szabályokat, melyek szóltak a kéjelgésről, a bordélyházakról és a kéjnőkről. Köztük a város polgármestere, két múzeum igazgatói, kutatók, tanárok, újságírók, tisztességben megőszült, becsületes honfiak és honleányok. Magam is része voltam e kiválasztottaknak, együtt hegyeztük a fülünket, hogy minél több hasznos információval gazdagodjunk. Ejnye, no! Valljuk meg őszintén: igencsak felcsigázta az érdeklődésünk „A komáromi kéjelgési ügy”!

Nem borzolom tovább a kedélyeket, idegeket s hangulatokat! Inkább elárulom, hogy a Duna Menti Múzeum Baráti Körének újabb eseménye az, amiről igyekszem – a hangulatát a legélethűbben visszaadva – beszámolni. A húsvét utáni est előadója Számadó Emese volt, a magyarországi Komáromi Klapka György Múzeum igazgatónője. Előadásának témája pedig a komáromi kéjelgési ügy, jobban mondva ügyek voltak. Az anyag kutatása még befejezetlen, sok dokumentum vár még feltárásra. Szerencsére, ugyanis elnézve a teljesen megtelt előadótermet: az igény jelentős, mondhatni, hatalmas!

Az igazgatónő egészen messziről kezdte bevezetőjét. Stílusosan mondhatnánk akár, hogy Ádámnál és Évánál, de ennyire mégsem repültünk vissza az időben. Meglepetésből azonban nem volt hiány, mert ugyan nem az első emberpár indította e sikamlós témát, helyettük viszont Romolus és Remus. Közvetve. Közvetlenül ugyanis inkább az őket felnevelő anyafarkas. Latin neve, a „lupa”, ugyanis kettős jelentéssel bír. Egyrészt, a széles körben elterjedt nőstény farkas. Másrészt, az olyannyira nem széles körben elterjedt prostituált.

Számadó Emese beszámolt a Pompejiben feltárt termek között talált bordélyszobákról. A zsetonokról, melyeket azért találtak ki, hogy ne a császár képmásával ellátott érmével fizessenek a testi gyönyörökért eleink. Elmondta, hogy már a rómaiak idején is léteztek a kéjnők, akik bordélyban vagy luxuslakásokban várták vendégeiket. Sőt! Előfordultak fürdőkben és temetőkben is! Ez utóbbinál többnyire siratóasszonyokról volt szó, akik két siratás között teljesítették a gyászoló férfiak pajzán vágyait.

Az ókor ecsetelése után az előadó rátért a komáromi vonatkozásra. Naná, hogy volt belőlük nem is egy! Hogyne! Katonai város voltunk mindig is, ráadásul Komárom törvényhatósági joggal bírt. Ez azt jelentette, hogy szabályokat, rendeleteket alkotott, melyeket végre is hajtatott. 1876-ban például megszabta a város, hogy fogadókat, kávéházakat iskolák és templomok közelében tilos nyitni, mivel ezek a vendéglátóipari egységek többnyire rendelkeztek bordélyszobákkal is.

Elhangzott az is, hogy eleinte a város területén nem tűrték meg a kéjnőket, akiket 1583-ban „bestyének” tituláltak. Ebből a szóból ered a bestia szavunk, mely a prostituáltra utal. Büntetése nem egyszer nyelvének kivágása volt. Révkomáromtól délre, Almásfüzítő és Szőny között volt egykoron az úgynevezett „Kurvadomb” (régebben Kurucdomb). Eme csúfnevét onnan kapta, hogy a 16-17. században a házasságtörés miatt megesett fiatal nőket kivégezték. Testüket a Dunába lökték. A folyó pedig, kanyarulatai miatt, épp ott, ezen domb lábánál vetette partra a holttesteket.

Szintén komáromi kifejezés volt a „péntekösök”. Ez már a 18-19. század szava volt. Ekkor már nem a kivégzés volt az első számú büntetési mód. Péntekösnek hívták azokat, akiken péntekenként hajtották végre az ítéleteket, piacnapon, nagy tömeg előtt. A legkülönfélébb bűnesetek megtorlását élvezhette ekkor a nagyérdemű, többek között természetesen akár a kéjnők kivesszőzését is.

A prostitúció elterjedésével megsokszorozódott a nemi betegek száma is. Elsősorban a „bujakór” (szifilisz) aratott, ám sokan szenvedtek a kankótól is. Levéltári adatokban fennmaradtak tüzértisztek nevei, külön megjelöléssel, melyik bordélyház melyik hölgyétől fertőződött meg az adott úriember. Ezen adatok ismeretében elmondható, hogy Komáromban, a szabadságharc idején, a legkedveltebb kocsma a Három huszárhoz címzett volt. Ez melegágya volt a kéjnőknek és a jó bunyóknak is, mert nőért verekedni már akkor is divatban volt. Olyannyira, hogy egyes esetekben akár kilencven katona is püfölte egymást egyetlen hölgy idomai végett!

Számadó Emesétől (aki Kecskés László hagyatékát is kutatta) hallhattunk még vérfagyasztó eseteket is. Történt ugyanis, hogy egy Krajcsovics Vince nevű rendőr talán megelégelte a kéjnőket, így a maga módján igyekezett a számukat ritkítani. Többnyire házassági ajánlatokkal csavarta el a fejüket, majd velük kettesben maradva őket megölte, feldarabolta, a testrészeket bőröndökbe rakta, amiket aztán mozgó vonatok ablakaiból dobált kifele.

Nyolcrendbeli gyilkosságban találták bűnösnek. Ám hiába az ítélet, mert zavart állapota, illetve gyakori öngyilkossági kísérletei miatt büntetését nem ülte le, élete a kórházban ért véget.

A Duna Menti Múzeum Baráti Köre által szervezett előadás egyik fő intelme volt, hogy tisztességes nőket, lányokat buja életre csábítani tilos! A történelem azonban megmutatta, hogy sok esetben bizony még csábítani sem kell!

fotó: a szerző

címfotó: a pompeji zsetonok, melyek látványosan megmutatták, mely műveletekre hivatottak