Királyhelmec. Radnóti Miklóst, a holokauszt magyar vonatkozásainak egyik legismertebb áldozatát kísérték végig utolsó, halálos útján Tóth Péter Lóránt Pro Cultura Hungarica – díjas és Magyar Ezüst Érdemkereszttel kitüntetett versvándor előadásában.

Felemelő, borzongató, valóságos, vérfagyasztó, tanulságos. Ezek a szavak jutnak először eszembe, bár rengeteg gondolat cikázik a fejemben ezen sorok írása közben.

Tóth Péter Lóránt előadására gondolok, azon vagyok, hogy feldolgozzam mindazt, ami elhangzott, ahogy elhangzott, akiről elhangzott október 14-én, a Bodrogközi és Ung-vidéki Közművelődési Intézet falai közt. Bár nem szokás, én már most, az elején elárulom a csattanót a vándorunkról: Tóth Péter Lóránt végigjárta Radnóti utolsó útját, több, mint 800 kilométert megtéve, három országon át tartó útja során testközelből tapasztalta mindazt, amit teljes átéléssel ad át a nagyérdeműnek.

Radnótira emlékeztünk, 1944-re emlékeztünk, s milyen jó, hogy mindez már csak emlék. Annak viszont szörnyű. Királyhelmec nem az a város, ahol a holokauszt borzalmai ismeretlen fogalomként lézengenének egy-egy régmúltat idéző beszélgetésben. Királyhelmecen testközelből ismerik a zsidó elhurcolások fájdalmait, tekintve, hogy nagyjából ezer zsidót hurcoltak el a városból, melyből alig 30-40 térhetett haza. Pakosta Andrea intézetigazgató és dr. Hetey Ágota, Magyarország kassai főkonzul asszonyának megnyitója után elindultunk azon a hat hónapig tartó úton, mely Radnóti halálával végződött.

Radnóti Miklós, született Glatter, zsidó származású magyar író – de nem kell különösebben bemutatnom. Budapesten született, nagyapja a felvidéki Radnóton élt és kocsmát vezetett – innen a későbbi név (melyet csak azután kapott meg, miután elhunyt). Az előadás életének utolsó hat hónapját kíséri figyelemmel, mely 1944 márciusában indult, amikor is Radnóti megkapja harmadik munkaszolgálatos behívóját Borba. Vele együtt nagyjából 6 és fél ezer ember kerül táborba, ő maga az egyik altáborba – melyeket városokról neveztek el.

A behívó munkatáborba szól, ahol alacsony nyomtávú vasutat kell építeniük. Ez egy fogolytábor, napi 12-14 óra munkával telik, miközben tisztálkodási lehetőségre heti egyszer van lehetőség, a munkát pedig fapapucsokban kell végezniük. A bakancsaikat elszedték tőlük, ezzel is megelőzve a szökéseket.

„Ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg”

Levél a hitveshez. Augusztusban írja meg ezt a verset, ugyanebben a hónapban ürítik ki a tábort a németek, mivel a románok kilépnek a háborúból és a szövetségesek oldalára állva meggyorsítják a frontot, az ellentámadást. Két csoportban indítják őket útnak Magyarországra. A második számú csoportról az a hír járja, hogy ott mindenkit megölnek, így Radnóti átkéri magát az első csoportba. A második csoportot azonban felszabadítják a partizánok, de a költő nincs köztük. Tovább menetelnek.

Pozserevácban állnak meg, ott azonban se étel se vonat nem várja őket. Ráadásul az ellentámadás erősödése és a szovjetek közelsége miatt a németeknek meg kell ritkítani a nehézkes menetet, így tömeggyilkosságokba kezdenek. A szovjetek megzavarják őket, így tovább indulnak.

Belgrádban a menetet megszánó szerbek ételt dobálnak a tömegbe, ami sajnos ahhoz vezet, hogy a foglyok eltapossák egymást. A németek cservenkai mészárlását is a szovjetek zavarják meg – a szabadság tehát folyton Radnóti nyakában lihegett, de a halál mindig gyorsabb volt.

1944 októberében, Szentkirályszabadján írja meg utolsó versét, a Negyedik razlegdnicát. A vers nálamnál többet mond, álljon hát itt:

„Mellézuhantam, átfordult a teste

s feszes volt már, mint húr, ha pattan.

Tarkólövés. – Így végzed hát te is, –

súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.

Halált virágzik most a türelem. –

Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.

Sárral kevert vér száradt fülemen.”

Pannonhalmán tölti földi élete utolsó éjszakáját. Bölcs belenyugvás uralkodik rajta. A már járni sem tudó Radnótit a győri kórházba irányították. Mivel a várost a szövetségesek éppen szőnyegbombázták, így rengeteg súlyos sebesült és halálos áldozat lett a romok alatt. Emiatt az intézmény nem tudta fogadni, elküldték. A beteg munkaszolgálatosokat – köztük Radnótit – egyetlen győri kórház sem fogadta be.  Halálának pontos körülményei nem teljesen ismertek, de egyes források szerint Marányi Ede honvéd alezredes parancsára, Tálas András négyfős kerete 1944. november 4-én vagy november 9-én Abda község határában, a Rábca partján lőtte agyon a végsőkig kimerült Radnóti Miklóst, 21 társával együtt.

Ahogy írta hát. Tarkólövés. Így végezte hát ő is. Emlékezzünk tisztességgel.