Egy régebben olvasott regény jutott eszembe. Ültem Komáromban, az Egressy Béni VMK színpadán. Mint néző. Kamaratér volt ugyanis berendezve: színész és közönség ugyanazokon az sokat megélt és tapasztalt deszkákon. Már az első pár percben beugrott ez az emlék, bár felidézni a könyv történetének még fontosabb mozzanatait sem tudnám. Mégis volt benne valami Franz Kafka A per című klasszikusából. Amikor felmerül a vád, s vele együtt azonnal az értetlenség és a tagadás. Nem könnyű fába vágta a fejszéjét a FIKSZ – a Füleki Irodalmi KisSzínpad, mikor színpadra állította az 59. Jókai Napokon bemutatott Atyám, gyónnék! című színdarabját.

Már az előadás kezdetekor is a szórólapra nyomtatott kísérőszövegen gondolkodtam.

„Színdarabunk történetét az élet írta. Bárkivel megtörténhetett volna közülünk, de leginkább azokkal, akiknek van lelkiismeretük…”

Főhőse egy fiatalember, aki arra eszmél, hogy meghalt. Nehezen fogja fel, még nehezebben fogadja el. Annak pedig egyenesen ellenáll, hogy megmérettessék a purgatórium tüzében, hogy minden vétke megvilágításba kerüljön. Életének zűrösebb, kérdőjelekkel teli eseményeit igyekszik csak a saját szemszögéből nézni és láttatni. Felelősségérzete gyakorlatilag nulla.

Társai, a korábban az árnyékvilágba került régi kapcsolatok, ismerősök, barátok vagy ellenségek, családtagok megkeresik, fejére olvassák bűneit. De vajon rendben van-e ez így? Megítélhető-e minden egyes tett csak egyféle nézőpontból? Hiszen a mondás is azt tartja, hogy az igazságnak ezer arca is lehet!

Vajon biztos-e, hogy mindig az a bűnös, akit a leghangosabban vádolnak? Hogy csak ő a bűnös? Vajon a szerencsétlen véletlenek kereszttüzében lehet-e, szabad-e felelősöket kutatni? Ez volt számomra a füleki diákok előadásának egyik üzenete. A megfogalmazatlan. Aztán ott volt a megfogalmazott is: a semmit fel nem vállaló, mindenért mást okoló főhős ítélete. Kimondatott a megfellebbezhetetlen: adott az ember, aki önmagát szereti a legjobban a világon, és nincs senki, semmi, aki vagy ami felérne az ő szintjére. Nem becsül másokat, nem tekinti ajándéknak az élettől.

Nos, igen, ez valóban bármelyikünk története lehetne. Mert a gyarlóság, az önzőség olyannyira életünk része, mint a napi kávé. Talán épp ugyanennyire nehéz is megszabadulnunk tőle.

fotó: a szerző