Vajon visszhangot vernek a tetteink az évek során? Hallják-e majd nevünket a messzi jövőben? Kérdezik-e majd kik voltunk? Mily bátran harcoltunk? Milyen szenvedélyesen szerettünk? Az élet bizony egy röpke pillanat, senki sem tudja, mennyi ideje van hátra. Évtizedek, egy nap vagy csupán egyetlen perc? Ami a kezünkben van viszont - neked is és nekem is - az a lehetőség! A nap 24 órája, amikor az lehetsz, akiről mindig is álmodtál. Lehetsz az a nő, aki bátran kimondja az érzéseit. A férfi, aki mer ismét szeretni. Az a megkínzott jószág, aki képes újra bízni. Minden egyes napfelkelte a kezedbe ad 1440 percet, hogy a vágyaid szerint élj. 86 400 másodperced van arra, hogy ki merd mondani: szeretlek.

… valami jóra, másra, egy szebb és teljesebb életre …

A szavak síkján érzem magam a leginkább otthon. Az én kis betűhernyóim az írás által válnak varázslatos pillangókká. Szállnak egyik olvasóról a másikra. Van, aki megcsodálja könnyedségüket, kecses repdesésüket, a színek kavalkádját a szárnyukon, mások csupán közönséges rovarokat látnak bennük. Ha művészeti alkotás lennék, nem is kétség – Radnóti Miklós összemosott szíve lennék, vagy Nagy László keselyűje, esetleg József Attila tiszta szíve. A napokban viszont elgondolkodtam azon, miként mutatnék én, Kiss Barbara egy falra kifeszített, meztelen vásznon. A színem, az milyen lenne? A formám? Az ajkaim mosolyra húzódnának tán?

…önmagad megismerésére.

Szalai Zója Lili festőművésszel többek között ehhez hasonló témákat is boncolgattunk. Ő, mint az ecsetek idomára, miként festene le adott embereket. Hogyan ábrázolná az arcukat. A valódi és kendőzetlen igazságot, amelyre, az igazat megvallva, nem biztos, hogy mindenki készen áll.

„Meg kell ismerni az embereket, a legek gyűjteményét. A legszebb emlékeiket, vagy épp a legfájdalmasabbakat. Mindig jön egy pont, amely belobbantja a szikrát, hogy: na, ez az! Erre lehet majd építeni az alkotást. Igazi kihívás a vászonra vinni egy ember bensőjét” – meséli a fiatal lány, aki élete legnehezebb időszakában nem merült a víz alá, hanem delfin módjára magasan a tenger fölé szökkent.

Lili eredetileg restaurátornak készült, az egyetem fura ura (esetünkben a felvételi ponthatár) azonban ezt megakadályozta. Legalábbis a sors ilyen eszközökkel próbálta meg felnyitni a szemét.

„Másodszor sem sikerült bejutnom az általam választott szakra, így kezdett világossá válni számomra, hogy nem ez lesz a helyes irány. Február volt, emlékszem, történt valami, melynek hatására átértékeltem az életem. Feltettem magamnak a kérdést, hogy ki is vagyok én, és mivel szeretnék foglalkozni. Rájöttem, hogy én bizony képzőművész vagyok a lelkem mélyéig. Akkor tudatosult bennem, hogy ez az én életutam.”

Szolgasorsba taszított harag

A nehéz érzelmek is a javunkat szolgálják, csak meg kell tanulni táncolni velük. Választhatunk, hogy elmenekülünk, és elzárkózunk, vagy az élet mellett döntünk. A fájdalmak ellenére szeretünk, a csalódás ellenére bízunk, küzdünk, de legfőképp sosem adjuk fel. Lili nem hagyta, hogy árnyatlan emóciók uralkodjanak fölötte, a harc mellett döntött, és a fájdalmat a javára fordította.

„Az egyik önarcképnek a Harag nevet adtam. Akkor készült, mikor az élet igencsak megkínzott. Tele voltam indulattal, mérges is voltam, irigy is, még ha erre nem is vagyok annyira büszke. Egy másik képem a magányt ábrázolja. Nagyon jó kritikát kaptam a Kalit ábrázoló festményre. A hindu istennő a nőben lévő férfiasság megtestesítője. Azt mondják, mérgében letépte a férfiak fejét és magára aggatta. Azt próbáltam ábrázolni, hogy a szebbik nemnek is létezik egy másik oldala, egy szenvedélyes, enyhén maszkulin fele.”

Küzdj és bízva bízzál

A „nem oda tartozás” is azt jelenti, hogy valahová tartozunk. Csak lehet, nem az átlagos osztagba. Másként látni a világot nem abszurdum, inkább mázli. Az átlag nem dönt le falakat, nem botránkoztat meg, ahogy bátran sem viselkedik.

Legyünk hát furák, lehet épp ez fog majd fordítani azon helyzetünkön, hogy végül majd oda tartozzunk, ahol pótolhatatlanok vagyunk/leszünk. Talán épp erre akart rámutatni Lili első kiállítása, amely Győrben volt megtekinthető a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának 2. emeleti rendezvénytermében.

„Monachopsis” – a magányos látás – ezt a nevet viselte a tárlat, amellyel egy tehetség megtette első lépéseit.

fotó: Szalai Zója Lili archívuma