Két gyönyörű ifjú hölgy támaszkodott az évszázados falak málló tégláinak a várfal beugrójában. Levegőznek – gondoltam. Valójában egy kis napocskát, kis meleget jöttek magukba szívni. Belemosolyogni a fénybe, meglesni, szállingózik-e már a közönség. Egyikük legyezőt kapott elő, mely színében harmonizált földet söprő ruhájával. Viseletük keltette a legnagyobb feltűnést: a középkorra hajazott. Kosztümös mozikban, mesefilmekben láthattunk ilyet korábban. „Mi készül?” – faggatózott egy idősebb turista. „Varázslat!” – válaszolta tömören, legyezője mögül kihívó pillantást vetve a kisasszony.

Azon gondolkodtam, vajon láttak-e már ilyet vagy hasonlót ezek a háborúkban is edzett falak? A történelemkönyvek, a leírások, előadások záporozó ágyúgolyókról, plafonig tornyozott lőszerekről, lódobogásról meg naszádokról szólnak. Katonákról, akik a ritmust csizma- vagy bakancstalppal verték a kövön. De a művészetek magasiskolájáról, a boltívek alatt felhangzó komolyzenéről nem ír a fáma.

Hova is gondolok? A kemény, néha durva katonaember a vaskosabb hangzást kedveli. Hozzá inkább a fúvós zenekar passzolna, harsonáival, trombitáival, kürtjeivel. Katonaember viszont már ritkán jár a Komáromi vár falai között. Annál inkább kultúrára, művészetre, szépre és varázslatosra szomjazó közönség. Szent Iván-éj előestéje pompás szomjoltót kínált.

„Ha egy város nagyságát a sportban mérjük, megemlíthetjük az épülő, modern stadionját, az első ligát játszó csapatait, kiváló egyéni teljesítményeit. Ha az oktatást helyezzük előtérbe, elhangozhat, hogy országos egyeteme van. Ha pedig a kultúrát és a művészeteket, akkor szóba hozhatjuk a példásan működő művelődési központot, és a városnak különleges rangot adó, saját kamarazenekar meglétét”

– büszkélkedett Komárom nagyságaival Keszeg Béla polgármester a Comorra Kamarazenekar időutazásként jelzett koncertjének nyitányakor. Az időutazás remek jelző. Nemcsak a bevezetőmben már sejtetett ruhaköltemények miatt, melyeket a zenészek és szervezők viseltek, hanem a kamarazenekar repertoárja is ezt tükrözte.

Elhangzottak a Régi dalok és táncok Respighitől. Bach Nyitánya, Vivaldi Négy évszaka közül a La Primavera, azaz a mesés Tavasz. Terítékre került Mozart D-dúr Divertimentója, Elgar Vonósszerenádja, Anderson Jazz piccicatoja, Pazzolla Libertangója. Befejezésül – a hely szellemének megfelelően – Egressy Béni Klapka-indulója csendült fel.

Vagyon István fuvolán, Borsányi Boris hegedűn játszott szólót, Süll Kinga vezényelt. A koncertre érkezőket mennyei illatok fogadták: a kazamata bejáratánál kacsazsíros kenyérszeletek sorakoztak, rajtuk apróra vágott lilahagyma. A Földes pékség pogácsával, a Fyrmonia pincészet pedig kiváló borokkal járult hozzá a rendezvényhez.

Köszönöm az élményt – súgtam az ifjú hölgynek búcsúzóul, aki maga után húzta hosszú uszályát. Orcáján piros rózsák villantak, miközben hibátlan pukedlivel köszönt el tőlem. Akik ott voltak, értik a jelzőimet és a hangulatomat. Akik lemaradtak erről a nem mindennapi eseményről, a Vár-Lak-ról, számukra megpróbálom egyetlen szóval érzékeltetni. Ez nem egyszerűen egy kamarakoncert volt a Komáromi várban. Nem. Ajándék volt. Ajándék nekünk, komáromiaknak, illetve a hozzánk látogatóknak. És ajándék a zenészeknek is, hogy kitörő lelkesedésre, hosszan tartó tetszésnyilvánításra késztethették a közönséget.

fotó: a szerző