Karakteres hang, egyedi stílus és évtizedeken átívelő karrier – ő Horváth Charlie, egy igazi zenei legenda. Charlie szenvedélye a zene iránt ma is ugyanolyan erős, mint amikor először ragadott mikrofont. Számára a zene nem csupán egy szakma, hanem életforma, amely a mai napig hajtja előre. A dunaszerdahelyi fellépése előtt készült interjúban mesélt nekünk élete jelentős eseményeiről, a családjáról, és a rajongóiról is.

Októberben töltötte a 77-et, kiadott egy könyvet ez alkalomból, és a színpadon is megünnepli a születésnapját. Vissza szokott tekinteni az elmúlt évekre?

Igen, hoztam is a könyvből dedikálásra. Szeretnék a koncert végén találkozni a tisztelt közönséggel. Mindig maradok, míg a zenekar összepakolja a felszerelést. Fontos számomra, hogy töltsek a rajongókkal egy kis időt, hiszen engem megtiszteltek, mert velem voltak erre a másfél-két órára. Köszönöm a meghívást, mindig nagyon szeretünk jönni Szlovákiába, már nagyon sokszor voltunk, szerencsére. Itt mindig kedvesek és aranyosak az emberek, és nagyon szeretik a zenét, amit mi művelünk hosszú évek óta.

Ha visszatekintek, mindig rájövök, hogy rengeteg dolog történt az életemben. 1964-től muzsikálok. Talán az én korosztályom tudja, hogy nemcsak énekes vagyok, hanem zenész is, voltam már trombitás, gitáros. Voltak olyan évek, amikor hazajöttem külföldről, és a front side-on, tehát elől el kellett vinni a balhét. Akkor már nem nyúltam ezekhez a hangszerekhez, csak énekeltem, mint ahogy most is. A hangszer az egy olyan dolog, amit éjjel-nappal nüstölni kell. Összességében azt tudom mondani, hogy jó így együtt lenni a zenekarral. Tanáremberekkel dolgozom együtt már 40 éve, és félszavakból megértjük egymást.

Nem is tudom megszámolni, hány nagykoncertem volt már Budapesten. Játszottunk legendás nagy helyeken, a BS-ben, a Kisstadionban, a Tabánban. Nagy lehetőség volt az is, mikor a Hősök terén 200 ezer ember előtt, Elton John előzenekaraként játszhattunk. Akkor még Lerch Pisti is velünk volt, aki ezeket a legendás dalokat írta nekem, sajnos, ő még mindig betegeskedik.

Mi volt a legnagyobb lemondás, amit a zenész élet megkövetelt?

Ahogy a feleségem is mindig mondogatta, elment tíz év, és a kisfiam szinte nélkülem nőtt fel. Ákos a Stardust zenekarban énekel. Egy rendkívül jó zenekar, akik saját dalokat játszanak. Angolul énekelnek, mert nem akarnak magyarul. Büszke vagyok sok mindenre, a fiamra, mert nagyon jó zenét csinál, az unokámra, aki már nyolcadikos. A zenekarra is nagyon, nálunk még tagcserék sem voltak. Boldog vagyok, hogy még mindig zenélhetek. Szokták mondani, hogy jobban kukorékolok, mint régen. Hála égnek, nincs semmi baj az énekléssel. Ha úgy érzem, hogy eljött az az idő, akkor abbahagyom, természetesen. Én még soha nem playbackeltem. Tudnék mondani pár zenészt, akik nem élőben énekelnek, de nem akarok a kollégákról rosszat mondani. Megcsinálják a koncerteket úgy, hogy az énekes nem énekel, csak tátog, és a közönség nem veszi észre. Szomorú.

Ön szerint a sikernek titka vagy ára van?

Érdekes módon nem tudom megmondani. Az vagy jön, vagy nem. Nagyon-nagyon fontos dolog, hogy jók legyenek a dalok, jól elénekelve. A színpadon mindig hitelesnek kell lenni. Ha nem veszel részt mindenféle celeb történetekben, akkor talán hiteles tudsz maradni. Nem válaszolok üzenetekre, de gyakran megnézem, mi történik a Facebookon. Az én hivatalos oldalamon 90 százalékban szeretnek. De vannak olyanok is, akik nem. Hogy is lehetne, hogy mindenki szeressen? Rengeteg süket ember van, néhányan olyanokat írnak, hogy ez az alkesz még mindig énekel? Ők nem ültek le velem beszélgetni, nem is ismernek, azt sem tudják, hogy ki vagyok valójában. 1964-től körülbelül 30 ezer koncertet adtam. Mondjuk százszor többet álltam a színpadon, mint Mick Jagger. Ezidő alatt még egyetlen koncertem sem maradt el. Egy sem. Pedig voltam beteg, és úgy is megcsináltam. Egy „alkesz“ nem tudja végigcsinálni a fellépést, mert elfelejti a szöveget, és ezen kívül rengeteg más dologra is koncentrálni kell a színpadon.

Hogyan lesz valakiből zenészlegenda?

Hát, én soha nem gondoltam volna. 15-18 évet voltam kint külföldön, még előtte volt egy kis Generál, be is futott a zenekar, csak nagyon keveset játszottunk itthon. Kimentem, de nem gondoltam volna, amikor hazajöttem, hogy ebből lesz valami. Az én zenei érdeklődésem teljesen más volt, mint az akkori magyar rockzenekarok világa. Egy kivétel volt talán, a Locomotiv GT. A zenélés nem miattam jött össze. Én is benne vagyok a levesben, de a zene a zenészeken múlik. Én nem a dalszövegek miatt lettem zenész, hanem a zenéért. Kiderült, hogy a Horváth Attila csodálatos szövegeket ír, ami már csak hab volt a tortán. Nem gondolom magamat legendának. Mindig furcsa számomra, mikor művész úrnak szólítanak. Én erre soha nem gondoltam, és nem is vagyok művész.

Nem gondolja magát művésznek?

Nem. Én egy egyszerű ember vagyok, olyan, mint bárki, aki nagyon boldog, hogy szeretik. Mert úgy érzem, hogy szeretnek. Amiért különösen boldog vagyok, hogy 77 évesen a közönségem többségében fiatal.

80 alkalommal játszottunk idén nagyon sok embernek, és azt vettem észre, hogy a közönségnek a 80 százaléka fiatal. Vannak olyanok is bőven, akik az apukájuk nyakában éneklik a dalaimat. Rájöttem, hogy a fiatalok is szeretik ezeket az öreg embereket hallgatni. Számomra ez a legnagyobb ajándék, és óriási boldogság.

fotó: a szerző

Az interjú megjelent a médiacsaládunkhoz tartozó Csallóköz hetilap hasábjain.