„– Művész úr! Hallottuk, hogy maga szokott így énekelni is, ha fellép. – Szoktam. – Hát most ne tegye. – Ne?? Úgy? És miért, ha szabad tudnom? – Mert azokban a népdalokban – mindegyikben benne van az, hogy »Édesanyá-á-á-á-m«, és az nekünk úgy nem tetszik.” Ezt mondta egy szervező egyszer az előadóművésznek. Aki egy ideig a Budai Parkerdő alkalmi erdőművelője volt és sétálóút karbantartó. Nem mellékesen Kossuth-díjas. Berecz András megörvendeztette a komáromi közönséget jelenlétével. Bödők Gergely, a Kikötő Polgári Szalon vezetője pedig azzal, hogy nem fojtotta bele a mesemondóba a kikívánkozó énekhangot sem.

Az M1-es autópálya az utóbbi egy-két hétben a bolondját járatja a komáromi közönséggel. Bár minden csak viszonyítás kérdése. Lehet, nem is megváratni akart bennünket, és emiatt dugult be úgy, hogy a Duna-parti városba érkezők csak némi csúszással tudtak megérkezni. Megeshet, hogy valójában fokozni akarja a várakozás izgalmát. Akár így, akár úgy, tűkön ültek már a polgári szalonba érkezők: izgatottan várták Berecz Andrást. Ő pedig örömének adott hangot, hogy ismét Komáromban lehet.

„Nem jellemző, hogy egy felkérésre nemet mondjak, bár azt már most tudom, hogy a böllérfesztiválról, ha megkeresnek, visszautasítom majd a meghívást. Az a probléma, hogy én többnyire este kerülök színpadra, azon a fesztiválon viszont ebben a napszakban már nem igazán van józan ember. A bokrokban szanaszét heverőknek pedig felettébb nehéz valami használhatót, valami tanulságosat mondani”

– kezdte a művész, majd hozzátette, kifejezetten kihívásnak érzi, hogy egy-egy laposabb történetet méltóan felöltöztessen régies, nyelvi fordulatokkal, amit azonban nem tud mindenkinek ajánlani, mert nem mindenki fogékony rá.

„Sok helyen adtam már elő egyébként. Kocsmában, parókián, szószéken, börtönben. De érdekes volt a johannesburgi kávézó is, ahol a ridiküljében mindenki tartott pisztoly: a szünetben a stukkerek méretét hasonlították össze”

– emlékezett vissza az elmúlt évtizedek fellépéseire. Mesélt a gyermekkoráról, a Gömör megyéből, Sőregről származó édesapjáról, aki úgy tartotta magát és családját épen, egészségben, hogy gerelyeket, diszkoszokat, bőrlabdákat vett a hóna alá, és irány az erdő, a tisztás: lehetett játszani, sportolni. Megemlítette a Kunhegyesről származó édesanyját, aki csak négy elemit járt „eredetiségét nem volt, ami kikezdje”. És szóba hozta azt a történetet is, miért vágott bele annak idején a jogi pályába.

„Van a felnőtteknek egy olyan közeledésük a gyerek felé, amiből csak egyetlen kérdés sülhet ki: »Öcsi, mi leszel, ha nagy leszel«? Hát én erre folyton azt válaszoltam, hogy semmi. De mivel láttam, ezzel nem arattam osztatlan sikert, hát megtanultam hazudni. Azt mondtam: orvos. Apám ekkor nagyon büszke volt rám. Mivel a művészetben és a művészemberekben nem hitt – hiába tudta, hogy ahhoz van érzékem –, azt szorgalmazta, válasszam a jogi pályát, mert úgy lehet belőlem minden. Minden? Hát ez nagyon vonzott engem.”

Bödők Gergely, az est házigazdája aztán arról faggatta Berecz Andrást, hol van számára az „otthon”? A mesemondó nagyon színesen festette le a zuglói házat, ahol akad pár csenevész paradicsomtöve az árnyékban. Van még ott egy madarak telepítette eperfa. Gyakran ücsörög alatta, miközben potyog a fejére a vérvörös eper, és ilyenkor ott annyira jól tudja érezni magát.

Berecz András színpadra lépéseinek korai időszakában inkább népdalokkal szórakoztatta a közönséget, azok szüneteiben mondott meséket. Ez a tendencia mára már megfordult. Ennek oka leginkább az, hogy zenekarok nélkül maradt. Találkozott már hangokkal, amelyek mesét vártak tőle, de dalokat nem kértek, vagy énekelni akarták hallani, nem prózába feledkezve.

„Azt szeretem, ha egyik szolgálja a másikat. Amit abbahagyok prózában, felkapom dalban. Hiszen az ének valójában felfokozott beszéd.”

Berecz András meséi japánul? Még belegondolni is izgalmas, hogyan hangozhat, mennyire jöhet át az ízes székely dialektussal előadott próza a számunkra egzotikusnak ható távol-keleti nyelven.

„Minden egy balatongyöröki hajnali úszásvággyal kezdődött. Már levetkőztem, amikor megállt a közelemben egy autó. Odakiáltottam a sofőrnek, vigyázzon már fél órácskát a ruháimra. Belement, feltéve, hogy aztán mondok neki egy mesét. Megegyeztünk, majd az úszás és a mese után azt a javaslatot tette, fordítsuk le a meséimet japánra. Különleges hajnal különleges, de nagyszerű ötleteket szül.”

Mesélt még Jakula úrról, aki Moldovában tanult meg magyarul a temető régi felirataiból, Vidnyánszky Attila Passiójáról, ahol a vérző kereszt alatt Berecz András bohóckodik, mert akkor lehet nagyot döfni, a humor hatására a közönség eldobja óvó páncélját. Mesélt az alvórongyikáról, ami egyfajta anyapótló, amit a kisgyermekek előszeretettel szorongatnak. Aztán egy 57 éves biatorbágyi férfiről, aki megőrizte ezt a rongyikát, s ha meccsre ment, bal kezében a korsó sört, jobban ezt szorongatta. Berecz András 300 nevet gyűjtött már össze, ahogyan eme rongydarabkát gyermekként elnevezték. Mesélt a meséről, melyben találó szavak vannak, s mely szél ellenében is talál utat, síri csendben is megtalálja a hangját.

„Szíved, ha szűk, a föld tágasságának mi a haszna?”

– idézett egy régi mondást, majd megosztotta közönségével a mesemondás három alappillérét: remények, tréfa és erő nélkül nem megy, nem működik.

A beszélgetős est végére maradt még egy pikáns történet a fejőgéppel ismerkedő legényekről és egy régi népdal is, ahol Berecz András a hangjával adta elő a komplett zenekart is: nem volt nehéz odaképzelni a hegedűt, a brácsát, a nagybőgőt. Meseest volt, amelynek mindannyian szereplőivé váltunk. Itt a vége, fuss el véle!

fotó: a szerző, Stefankovics József “Jakó”