Hittel valljuk, hogy istengyermeki életünk pünkösdkor kezdődött, akkor, amikor Isten nem szűkösen, hanem túláradó bőséggel ajándékozta a Szentlelket, Aki azóta az Ő legbensőbb életébe vonja a megkeresztelkedetteket. Vagyis a keresztény hit nem egy bizonyos tanítással való értelmi-érzelmi azonosulás, hanem élet, amely túlmutat a földi lét keretein.

Nekünk tehát nem a földön járó Úr Jézus nyomába kell szegődnünk, mint az apostoloknak; nem is kereszthalálában kell felismernünk, hogy Ő valóban Isten Fia, mint ahogy a római századosnak; de még csak nem is feltámadásában kell Őt Urunknak és Istenünknek vallanunk, mint Szent Tamásnak. Számunkra minden pünkösddel, a Szentlélek kiáradásával kezdődött a keresztségben, akkor, amikor Krisztus élete betöltött bennünket, s ami életünk folyamán a hit által egyre jobban kibontakozik bennünk (Barsi Balázs).

Tanúságtételünknek innen kell – kellene – forrásoznia. Tanúskodni az Úr Jézusról nem azt jelenti, hogy elmondjuk a történetét, nem is csupán azt, hogy Megváltónknak valljuk Őt, sőt még csak nem is azt, hogy hirdetjük az Ő tetteit és tanítását, hanem végső soron azt, hogy ugyanazt az életet éljük, amit Ő: az Ő istengyermeki életét a magunk körülményei között – a térben és időben.

„Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk” (ApCsel 15,28) kifejezés így egészen más értelemben tűnik fel előttünk: azt jelenti, hogy rajtunk keresztül a Szentlélek tanúskodik, s az Ő erejével az Atyához vonzhatjuk embertársainkat, amiként az Úr Jézus is tette.

Adná Isten, hogy életünk folyamán egyre jobban hasonulnánk Hozzá, s ez a Vele való önazonosulásunk átalakítaná egész életünket. Bárcsak ne a körülményeink megváltozásától várnánk, hogy jobbak, szentebbek legyünk, hanem attól, hogy Ő fokozatosan átformálja benső világunkat, viszonyunkat elsősorban Hozzá, majd önmagunkhoz, embertársainkhoz és ügyes-bajos dolgainkhoz.

Fotó: pixabay