Húsvétot megelőzően jártam Csicsó községben. A helyi kultúrházban immár második alkalommal rendeztek az ünnepkörhöz kapcsolódó kézműves foglalkozásokat gyermekeknek. Az akció társszervezésben jött létre, együttműködött az önkormányzat, a katolikus- és a református egyház. Megérkezésemkor azonnal felfigyeltem a magas, sötét posztóruhát viselő papra. Éppen egy kisfiúnak segített kötözni. Dús szakálla alól rendkívül fiatalos arc ragyogott elő. „Ambrus atya már tavaly is részt vett a foglalkozáson, akkor saját kézműves asztallal is készült a katolikus egyház: rózsafüzért lehetett készíteni náluk. Szeretik őt a csicsóiak” – mesélte Both Németh Éva, a kultúrház vezetője. Azt is megtudtam, hogy a templom melletti, gyönyörűen felújított zárdában lakik. A húsvéti ünnepkor leteltével találtunk időt egy kis beszélgetésre. Ambrus atya, polgári nevén Davide Canavesi szívesen állt a Remény hetilap rendelkezésére.

„Milánótól negyven kilométerre lévő kis faluból származom. Nagyon iparosodott régióról van szó, szerencsére sok munkalehetőséggel. Sokan élnek azon a tájékon, alig van talpalatnyi rész, mert elég sűrűn van beépítve. Nem úgy, mint itt, hogy a községek között hatalmas termőterületek, erdők húzódnak. Ott ez kevésbé jellemző. A szülőfalumnak körülbelül kétezer lakosa van, és ott ez valóban kicsinek számít, míg itt, a Csallóközben ez már nagyközségi lélekszám”

– kezdte bevezetőben Ambrus atya. Köztudott, hogy Olaszország már a múltban is a katolikus egyház bölcsőjének számított, Róma, a Vatikán, a Szentatya meghatározója az ország mindennapjainak, lelkiségének. Vajon van-e, s ha igen, miben nyilvánul meg a hívek hitélete Olaszországban és Szlovákiában, azon belül is a Csallóközben? Meg kell mondanom, Ambrus atya válasza számomra több, mint meglepő volt.

„Gyermekkoromban még mélyen vallásos régió volt a falum és annak környéke is. Sokan és rendszeresen jártak a templomba. Mindenki keresztelkedett, mindenki első áldozott, mindenki bérmálkozott. Mára már sokkal lazábbak a kötelékek a helyiek és az egyház között. Még mindig jobb a helyzet, mint amit itt tapasztalok, ám vannak olyan sarkalatos pontok, melyek viszont Csallóköz felé billentik a mérleg nyelvét. Sok függ a történelemtől is. Itt a kommunizmus erősen rányomta bélyegét a hitéletre. Még ha a szentmiséket, az azokon való részvételt konkrétan nem is tiltották, az egyház egyéb tevékenységeit már nem engedélyezték, illetve sokszor elhangzott, hogy a rendszer vezetői nem ajánlják, a keresztelkedést, a templomba járást.

Talán éppen ez az oka annak, hogy szinte teljesen hiányzik itt a társadalmi plébániai élet. Olaszországban épp ellenkezőleg: minden faluban van templom, a templom mellett plébánia, amely nagyon sok tevékenységet folytat. Ez egyik oldalon előnyös, mert általuk az egyház magához vonzza a hívőket, és igyekszik minden dimenzióban szolgálni, nemcsak a vallás terén. A másik oldalon viszont felmerül a gyanú, hogy ugyan ott vannak a hívők a templomban, a templom körül, de lehet, hogy nem a vallásuk gyakorlása, nem a hitük megélése, nem a feloldozás miatt, hanem a többi, a társadalmi tevékenységek hozzák-húzzák oda őket. Itt, Szlovákiában épp ez az, amit előnyként lehet elmondani: tiszta és szilárd hitű emberek járnak a templomba.

Mivel itt, ahogyan említettem, nincs meg a plébániákon az a széleskörű társadalmi élet, így a templomba járástól nem előnyöket várnak a hívők, hanem közösséget Istennel. Bízom benne, hogy sikerül kiterjesztenünk itt is a vallásunkat a mindennapi élet minden területére, hogy ne korlátozódjék csak a vasárnapi misére, a liturgiára” – lendült bele a beszélgetésbe az atya.

2019-ben Komáromban szentelték pappá, idestova öt éve tanulja a csallóköziek ízes magyar nyelvét. Állítása szerint nehéz nyelv, nem is elégedett a jelenlegi nyelvtudásával, ám nekem ezt meg kell cáfolnom. Folyamatosan, tisztán beszélt Ambrus atya, választékosan fogalmazott, és megcsillogtatta természetes, üde humorát is. A Bibliát már magyarul olvassa, tevékenyen részt vesz a Szűz Mária Lovagja című folyóirat szerkesztésében és kiadásában, továbbá paptársaival együtt könyveket is írnak, szerkesztenek és adnak ki. Igyekeznek jelen lenni nemcsak a csicsóiak mindennapjaiban, hanem szolgálnak Füssön, Ekelen, Komáromban, Dunaszerdahelyen, Dunamocson is.

Céljuk, hogy sikerüljön minden katolikust bevonzani a templomokba, és hogy mindannyian a kegyelmi állapotban éljenek. Fájó pont még, hogy a templom szentmisekor sem telik meg, sok az üres padsor, és félő, hogy ha az idősebb korosztály már nem lesz, akkor hiányozni fog az utánpótlás. Ám Ambrus atya szavai bizakodóak: a helyiek nem tartják idegennek őket, bár más országokból, messziről érkeztek ide. Szeretnek beszélgetni velük, befogadták őket a közösségbe.

„A Krisztushívők Társulásához tartozunk, amelyet a püspök atya jóváhagyott. Olaszországban egy Bártfáról származó szlovák testvérünktől szereztünk tudomást Szlovákiáról, ám az itteni magyarságról ő is keveset tudott. Kálnoky gróf már régóta szerette volna ezt a zárdát felújíttatni és szerzetesi rend részére bocsátani. Szerzetesként élhetünk, ám jogi szempontból papoknak számítunk.

A helyiek eleinte furcsának tartottak bennünket, többször visszahallottuk, hogy talán filmforgatás zajlik. Sikerült közelednünk az emberekhez, de nagyon sok munka vár még ránk. Meg kell értetnünk a közösséggel, hogy ha igazi társadalmat akarunk létrehozni, akkor a vasárnapi mise, az Istenben való lét ugyanolyan fontos és elengedhetetlen kell, hogy legyen, mint a családok összetartozása, a közös étkezések, az együttlétek.”

A csicsói zárdában Ambrus atyán kívül él és szolgál egy Indiából és egy Vietnamból származó atya, egy szlovák testvér, aki nem pap, valamint két jelölt, az egyik pozsonyi, a másik Portugáliából érkezett. Az egész komáromi járásban szolgálnak, terjesztik a hitet.

„A covid alatt nem lehetett találkozni az emberekkel, de mi szólni akartunk hozzájuk, és elmélyíteni a tudásukat a vallásban. Emiatt döntöttünk a folyóirat kiadása mellett. Fő példaképünk az Auschwitzben mártírhalált halt Szent Maximilian Kolbe, akiről kevesen tudják, hogy szintén lapkiadással is foglalkozott, kolostort, nyomdát hozott létre, ahol mindenki a Szűzanyának szolgált. Az általa kiadott periodikának a Szeplőtelen Lovagja volt a címe, innen vettük az ötletet a saját újságunk elnevezésére is.

Szeretnénk, ha minél többen átélnék az üzenetet, miszerint a Szűzanya a megtérés kulcsa. Hirdetjük, hogy vallásunk középpontja egy édesanya tiszta, szeretettel teli szíve. Szent Maximilian Kolbe példakép számunkra, ő hirdette, hogy minden eszközt meg kell ragadnunk, amivel megtéríthetjük az embereket, amivel beterelhetjük őket a templomba, és ott meggyőzzük őket a katolicizmus igazságáról. Fontos, hogy foglalkozzunk mindennel és mindenkivel, de elsődlegesen a legfontosabb, hogy kegyelem nélkül semmit sem érünk!”

– búcsúzott a zárda kapujában Ambrus atya.

fotó: a szerző