V.
„A bűn nemcsak egy folt, amit a mosodában el tudnak távolítani. Az egy seb, amit kezelni és gyógyítani kell.”
Jorge Bergoglio, a későbbi Ferenc pápa fogalmazott így egyszer. Kezelni és gyógyítani? Hm… Még bocsánatot kérni is nagyon nehéz sokszor. Odamennék én a másikhoz, odaballagnék lehajtott fejjel, komótosan…; vagy ha már éget a bánat, amit az eltelt idő egyre csak szaporít, akkor talán már rohannék is! Aztán mégsem… Valahogy nem megy.
Először a „most nem” akadályoz meg, hiszen meggyőzöm magam, hogy nem ez a legalkalmasabb perc. Aztán a „miért pont én?” lép be a játékba, és büszke-magasra emeli újra a már lehajtott fejemet. Nem érek oda a másikhoz. Mert ott áll az út közepén, és akadályozza a haladást az a fránya „igazság”!
De hoppá! Ha jobban megnézem, látnom kell, hogy ez nem is az Igazság! Hisz ez csak az az én igazságom! Gyönge, gyarló kisöccse se lehetne a nagynak, a valódinak! S mihelyt erre a fajta nézésre (szemlélésre) képes vagyok, már zsugorodik is össze, zuhan magába és már csak ágaskodni képes. De ágaskodni azért még igenis tud! Eléri még az egómat, és magához rántja. Nehéz…
Pedig még odamenni sem elég: kezelni kell és gyógyítani. Ahhoz pedig ott kell maradni, odaülni a másik mellé, megsimogatni szóval-szemmel. Rászánni az időt és gyógyítgatni. Sebet ejteni egy pillanat műve volt, a gyógyítás már jóval hosszabb. A bűn után jön az utókezelés. Nem lehet megspórolni, mert nem lesz teljes a felépülés.
Fotó: pixabay