„És ezt miért engedi a Jóisten?” – kétségbeesett reakció ez a rosszra. De elgondolkodtunk már valaha azon, miért mindig csak akkor tesszük fel ezt a kérdést, amikor sírásra görbül a szánk?

Ugyan, miért ne lehetne egy pillanatra megállni, vagy örömünket megszakítva, egy szusszanásra lecsüccsenni, hogy álmélkodva kérdezzük ugyanezt? Hiszen ha a jó annyival természetesebb, mint a rossz, akkor annál inkább hálásnak kellene lenni érte!

„És ezt miért engedted, Istenem?” – csodálkozni a mosoly alkalmán, vigyorogni az ajándékba kapott perc felett, értetlenkedő örömmel ámuldozni azon, ugyan miért járt most nekem ez a boldogság… Hiszen semmit sem tettem érte! Sőt… Vagy mégis?! Megérdemlem?!

Ha megtanulunk a jó pillanatokban is így reagálni, akkor meghosszabbítjuk azokat. Ajándékként éljük meg, hogy szeretve vagyunk, hogy életünk van és bőségben van, s a meglepetés, hogy Istennek nemcsak kaszája van, hanem gyümölcshordó kosara is, a boldogság tartósítószere lesz.

Fotó: pixabay